– Hanyas vagy?
– 1963-as.
– Hármat simán letagadhatsz.
– Te sem nézel ki öregnek.
– Így kiszámolva, 24 éves voltál, amikor együtt síeltünk. Ott meséltél nekem a moszkvai, szemészeti kezeléseidről. Mikor derült ki, hogy baj van a látásoddal?
– 1981-ben, épp az érettségi évében egy pingpong edzés alatt a látómezőmben egy pillanatra eltűnt a labda. Közben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre jelentkeztem, de nem vettek fel, míg a debreceni YBL-re azonban igen. Ám olyan buta voltam, hogy inkább a csabai 611-be (ma Trefort) érettségi utáni autószerelő szakra felvételiztem.
Fotó: Such Tamás / behir.hu
– Miért nem mentél Debrecenbe?
– Mert nem akartam magas épületgépész lenni; semmi közöm nem volt hozzá. Nos, a 611-es suli orvosi alkalmassági vizsgáján látótér szűkületet, azaz retinis pigmentosát diagnosztizáltak. Ez egy olyan szembetegség, amely a retina fényérzékelő sejtjeinek fokozatos pusztulásával jár, ami éjszakai vaksággal, majd a látómező beszűkülésével és legvégül a látás elvesztésével jár.
Azt javasolta a doktor, hogy nem ártana megvizsgáltatni a szemem. Akkor átmentem Gyulára, ahol a szemész először nem látott semmit. Majd elővette a látótérvizsgáló készüléket, és azt mondta, „Húha, kimaradnak dolgok! Ezt nem tudom kezelni.” Így átküldött a szegedi klinikára. Ott a szakember megállapította, hogy nem tudja gyógyítani, de kezelni igen. Idővel a 611-ben levizsgáztam, és a Volánhoz kerültem forgalmi gyakornoknak, majd ösztöndíjjal felvettek a győri főiskolára közlekedési mérnök szakára.
– Akkor volt az az óriási havazás a térségben, amikor 1987. januárban kint voltunk Donovalyban. A buszon hallgattuk a híreket, hogy Budapesten leállt a sikló. Csehszlovákiában mi, csabaiak törtük be a szűzhavas pályát. Akkor mondtad, hogy rossz a látásod, és apukáddal moszkvai kezelésekre jártok.
– Évente két hétig voltunk kint. Az Ural Hotelben laktunk, a Helmholtz kórház közelében. Folyamatosan kaptam az injekciókat. Akkor még például láttam a tévében a jégkorongot. Azért szerencsére még vannak emlékeim, de aki úgy születik, hogy egyáltalán nem lát… Erre mindig azt mondom, ha sosem ettél banánt, akkor nem fog hiányozni. Visszalépve, 1991 után már a „Ruszkik, haza!” korszak volt, azaz megszűnt a két ország közti kölcsönös egyezmény. Addig az orosz kiskatonákat itthon ingyen kezelték, ahogy minket is kedvezményesen vizsgáltak a Szovjetunióban. De annak vége lett.
– Meg tudtak volna gyógyítani?
– Nem, de az biztos, hogy a látásom később romlott volna el. Nagyon jók voltak azok a kezelések. Közben itt, a szemészeten azt kérdezték, hogy nem akarok-e elmenni rokkantnyugdíjba? „Ilyet is lehet?”, kérdeztem. Éltem is vele.
– Akkor már Klárival együtt éltél.
– 1989-ben házasodtunk össze. 1990-ben vele utaztam Moszkvába.
– Mikor született a lányotok?
– 1991-ben. És ma már nagyszülők vagyunk! Szóval miután már nem jártam ki, egyre gyorsabban romlott a szemem és 1995-ben végleg elment a látásom.
– Nagyon megviselt?
– Nem, mert egy folyamatos dolog volt.
– Mikor léptél be a szövetségbe?
– 1988-ban, de akkor még szervezet volt. Közben a rokkantnyugdíj mellett a Kerexnél, egy százhalombattai cégnél voltam üzletkötő. Többek között az Anaconda kozmetikai cég termékeit én hoztam be a megyébe. Az egyesület csak 2004-ben alakult meg, akkor választottak meg alelnöknek és 2020-tól vagyok elnök.
– Sportolsz valamit?
– Otthon emelem a vasakat. De voltam azóta síelni is!
– Hú… Most jutott eszembe, 2010 körül Nyári Attila megszervezte, hogy a reptéren több százzal vezethess egy Ferrarit. Nem tartottál attól, hogyha félrecsapod a kormányt…
– Nem, mert ott ült mellettem Kátai Géza is, aki vigyázott rám. Emlékszem, kimentünk a reptérre, és mondták, hogy van előttem valami. Kitapogattam, hogy egy autó az, ráadásul aminek egy ló az emblémája, és nyomban rávágtam: „Ez csak egy Ferrari lehet!”
– Akkor teljesen nyilvánvaló volt, hogy fogalmad sincs róla, mi fog történni. Mégis mire gondoltál? Elrabolnak?
– Ahogy mentünk kifele Csabáról, akkor már tudtam, hogy a reptér körül járunk, mivel követtem az irányokat. Így két dologra számítottam: vagy repülünk, vagy pedig vezetünk, de azt, hogy Ferrarit, az még álmomban sem gondoltam volna.
– De jó.
– Az előbb azt kérdezted, hogy mennyire szomorodtam el, amikor megvakultam… Amikor a győri fősulira jártam, elhagyott az akkori csabai barátnőm. Akkor fölmerült bennem, hogy mi lenne, ha leugranék a győri Duna híd párkányáról? Ahogy lenéztem a hídról, épp ráláttam a strandra, ahol egy csomó szép nő volt. Heuréka! Már mentem is le. A lényeg az, hogy nem szabad kétségbeesni, hiszen nem arra kell figyelni, hogy mit nem tudsz, hanem arra, hogy az adott képességeddel mit lehet kezdeni.
