Kortárs irodalmunk egyik legkedveltebb, legnépszerűbb alakja Grecsó Krisztián ma ünnepli 42. születésnapját. Nekünk, csabaiaknak, Békés megyeieknek azért különösen kedves, mert életéből öt évet közöttünk, Békéscsabán élt. Itt kerékpározott a sétálóutcán, ette a lángost a piacon és néha megjelent egy sörre a Borozóban. Miután a fővárosba költözött, volt a Nők Lapja vezető szerkesztője és a Szépírók Társaságának alelnöke, 2009-től vezeti az Élet és Irodalom próza és esszé rovatát. Mai rendhagyó sztorizó rovatunkban Krisztiánnal beszélgetünk. A tegeződés oka régi keletű.
A mai irodalmi életben szinte csak Te képviseled az autentikus alföldi vonalat. Mit vittél magaddal ebből a nagy síkságból? A gyermekkorod hogyan befolyásolta későbbi pályádat?
Nagy örömmel mondok ellent neked: hála az égnek, nincs igazad. Sokan vagyunk. Meglepően sokan. Nem tudom, mi ennek az oka. Én úgy képzelem, hogy azért jön ilyen sok író a Viharsarokból, mert ide kell fantázia. Kell szem. A Bakonyban, a Balaton-felvidéken könnyű. Itt látni kell az apró különbségeket, a pici elmozdulásokat. Nekem az identitásom nagyon fontos része, hogy dél-alföldi katolikus paraszt családból származom. Most is így élek, így látom a világot, így bánok az időmmel, a pénzzel, a világgal. Más környezetben „gazdálkodom”, de ugyanúgy zsellér maradtam, mint a nagyapám. Ez egy hosszú sors, és én csak egy szem vagyok a láncban.
1997-től 2006-ig voltál a Bárka szerkesztője, öt évet éltél Békéscsabán. Hogy emlékszel vissza azokra az időkre és milyen nyomokat hagyott benned a Viharsarok fővárosa?
Több korszakból áll ez időszak, 1994-től 2006-ig tart. Ráadásul nem esik egybe azzal, hogy mikor éltem Csabán. '94-től '97-ig jártam a tanítóképzőbe, ami csodás élmény volt, azóta is onnan vannak a barátaim. Ráadásul akkor kezdtem el publikálni és dolgozni, már az első évben a Békés Megyei Napnak. Sok jó mesterem volt akkoriban, a főiskolán, Virágné tanárnő, Juhász Orsi, a Napnál Kőváry E. Péter. Aztán az egyetem alatt folyamatosan dolgoztam a Bárkának, Kántor Zsolttal dolgoztunk együtt. Aztán visszaköltöztem Elek Tibi, Erdész Ádám, a könyvtárban Ambrus Zoltán, de már lassan névsorolvasás lesz az egészből. Nem olyan régen volt a Harminc év napsütésnek egy bemutatója a könyvtárban, Kiss Laci barátom és kollégám vezette. Olyan sokan voltak, hogy még az oldalsó termet is meg kellett nyitni. Életem legszebb találkozója volt, és ebben semmi túlzás nincs. Hetekig nem tértem észhez, annyira hiányzott utána Csaba.
Immár 12 éve a fővárosban élsz. Megszoktad már a légkört, budapesti polgárnak érzed már magad? Mi történt veled az eltelt időszakban?
Jó kérdés, hogy minek érzem magam. Fogalmam sincs. Működik az életem és boldog házasságban élek, vannak barátaim és el kell ismernem, hogy sokat kaptam a várostól. Élvezem, használom az előnyeit. Elviselem a hátrányait. Megszoktam, élem, hol szeretem, hol nem. Ez mit jelent? Mi vagyok én akkor? Ennek a városnak ezer arca van és én csak néhányat ismerek belőle. Egész másképp festett a Nők Lapja szerkesztőségéből, mint ahogyan az Élet és Irodalomból látszik. Tanulság sajnos nincs. Annyi biztos, hogy megváltoztam. Nem hiszem, hogy csak a főváros miatt. Öregszem. Tudok örülni olyannak, aminek tíz éve még nem. És kiborulok sok olyasmitől, amitől tíz éve még nem.
Az irodalom mellett számtalan területen kipróbáltad már magad és értél el sikereket, többek közt film, színház, muzsika, előadóestek terén. Min dolgozol mostanában? Mikorra várható új kötet?
Sok mindenbe belesodródtam, mert mindig áhítom az újat. Vagy azt, hogy jöjjön vissza valami régi, ami elveszett. Ilyen a zene. Csabán még nagyon sokat zenéltem, dalokat írtam, fontos volt, hogy a versnek legyen kabátja. És jó érzés volt, amikor ez visszatért. A színház számomra autentikus műfaj, különösen akkor, ha regényt kell színpadra alkalmazni. Bár, azt legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy A Pál utcai fiúk ekkora siker lesz. Már végigírtam az új regényem, de még sok munka lesz vele, jó, ha jövőre megjelenik. Azt már tudom, hogy az lesz a címe, hogy Vera. És 1980-ban játszódik, Szegeden.
Isten éltessen Krisztián!
