A nap sztorija – Ez történt 1969. február 26-án, Békés megyében

A behir.hu időutazó rovatában ma újra visszarepülünk ötven évet és megnézzük, hogy miről írt az 1969. február 26-án megjelenő Békés Megyei Népújság. Kukkantsunk bele ma is az elvtársak és az elvtársnők, illetve a kor örömét, bánatát megélő emberek világába. Ma a tanácsok helyzetét értékelő gyűlésről készült beszámolóra, egy, békéscsabai fiatal festők kiállítását beharangozó hírre és egy nehéz sorsot bemutató jegyzetre esett a választásunk. Mai lapszemlénket is kiegészítjük egy aznapi fotóval és természetesen a 2019-es kommentárok sem maradhatnak el. Hasznos időtöltést kívánunk!

 

 

Tanácsok – a saját lábukon

“Arra a fiatalemberre szoktuk mondani, hogy megáll már a saját lábán is, aki elvégezte iskoláit, megtanulta választott szakmáját és többé nem szorul a szülők támogatására. Megélhetését fedezi a saját keresete, és elég érett is ahhoz, hogy a továbbiakban maga irányítsa sorsát. E két alapkövetelménynek – tudás és anyagi függetlenség – kell megfelelniük egyre inkább a tanácsoknak is, az új gazdasági rendszer körülményei között.

Nemrégiben a megyei tanács termében gyűltek össze a járási, városi és községi tanácselnökök. A reform első évének tapasztalataival a hátuk mögött azt latolgatták, mekkorát léptek előre a nagykorúsodás útján, és mit kell még tenniük, kapniuk ahhoz, hogy mindennapi valósággá váljon a sokat emlegetett önállóság.

Tanácsülés Lenin óvó tekintete alatt (forrás: MaNDA)

A megyei tanács vezetőitől hallott előadásokból, s az elnökök által feltett kérdésekre adott válaszokból kicsendült, hogy 1968-ban eredményesen birkóztak a sok-sok új teendővel a tanácsok. Pedig a megyétől kapott támogatás mellett sem volt könnyű dolguk. Az első év tarisznyájában még jóval több feladat volt, mint anyagi lehetőség. Egy községi tanácselnök meg is fogalmazta az első hónapokban: „Pénz nélkül semmire sem megyünk az önállósággal.” Ez persze így nem egészen igaz. A számok azt mutatják, hogy 1968-ban valamivel több pénzzel gazdálkodtak a községi tanácsok, mint 1967-ben. Szerepet játszott ebben az is, hogy fel lehetett használni az előző évi beruházási keretek maradványát. Az viszont igaz, hogy az új mechanizmus első évében senki sem számíthat az anyagi eszközök gyors növekedésére. Csodák nincsenek – különösen, ha pénzről van szó. Az új mechanizmus zárt gazdálkodási rendszer, azaz helyben kell megteremteni a fejlesztés anyagi forrásait is. Az elmúlt években általános gyakorlat volt, hogy a városi, községi tanácsok vezetői év közben végigkilincselték a járást és a megyét, szinte „koldultak” pénzt, pótkeretet valamilyen fejlesztési célra. Sokszor azon múlt egy-egy új létesítmény sorsa, milyen ügyes, „rámenős” volt a követként küldött tanácsi vezető.

Most már nincs hová menni. Ha kiürül a község „bukszája”, a tanács legfeljebb hitelért folyamodhat, ajándékért nem. Lassan csökken az állami dotáció is. Mindez átgondolt tervezésre, és az anyagi erőforrások jobb kihasználására int. Az utóbbi cél elérésében változatlanul sokat segíthet a lakosság áldozatvállalása, a társadalmi munka. A jó példák közt említhetjük a szeghalmi járást ahol a múlt évben egymillió forint értékű munkával járult hozzá a lakosság a községek fejlesztéséhez. De több pénz jut építésre, felújításra akkor is, ha az olcsóbb, gyorsabb megoldást választja a tanács, a költségvetési üzem iparosaival végezteti a munkát. Az elmúlt évben már 21 ilyen üzem működött a megyében és összesen 25 millió forint értékű munkát végzett a tapasztalat szerint: gyorsan és viszonylag kis költséggel. A költségvetési üzemek további fejlesztését sürgetve, a megyei tanács vezetői arra is felhívták az elnökök figyelmét, hogy még nem mindenütt használják ki tökéletesen a gépeket.

Szépen megszaporodtak tehát a teendők már az elmúlt évben is, pedig az irányítás decentralizálása korántsem fejeződött be azzal, hogy nyolc község elsőfokú építésügyi hatáskört kapott, tizenegy önállóan irányíthatja bérgazdálkodását, tizenhárom pedig maga képezheti fejlesztési alapját.

A megyei és járási tanácsok – mint a gyermek felnőtté válásának örvendező apák – egyre több irányítási teendőt bíznak a városokra, községekre.

Mint az első év mutatja, nincs ok aggodalomra, a legtöbb vezető testület felelősséggel él az eddiginél jóval több lehetőséggel is. De elbizakodottságra azért nincs ok. Az új mechanizmusból még nagyon sokszor, szinte nap nap után vizsgázniuk kell a tanácsoknak, s bizonyítványuktól nem kevesebb függ, mint az, hogyan fejlődik a következő években a megye.”

Békés Dezső

 

Mai kommentár: 1950. január 1-jén átalakult Magyarország közigazgatási beosztása.  A helyi közigazgatás intézményét az alkotmány szovjet mintára tanácsoknak nevezte. Az orosz „szovjet” szó jelentése is tanács. A tanácsrendszer nem ismerte el az önkormányzatiság alapelveit: a tanácsok csak az államhatalom helyi szervei, utasításokat végrehajtó, centralizált szervek voltak. Emellett feladatuk volt az is, hogy informálják a központi szerveket. A lakosság felé nem tartoztak felelősséggel, csak a feletteseiknek. Ráadásul a tanácsoknak az állami szervek mellett a pártszervek utasításait is végre kellett hajtani. A tanácsok alig kaptak önálló jogkört. Saját anyagi eszközökkel sem rendelkeztek, mivel a helyi költségvetést az államiba építették be és megszűnt a községi tulajdon. Így helyi kezdeményezéseket nem támogathattak. A tanácsok megalakulása után a régi közigazgatási fogalmak, mint törvényhatóság, közgyűlés, főispán, alispán, polgármester is elvesztették értelmüket. Ezen a helyzeten változtatott az 1968. január elsején bevezetett új gazdasági mechanizmus. A reform bevezetése után a tanácsok önállóan készítettek közép- és hosszú távú fejlesztési terveket, az irányításuk alá tartozó intézményekre vonatkozóan. Ezek forrásaként elkülönített tanácsi fejlesztési alapot hoztak létre, mely helyi bevételekből és állami juttatásokból tevődött össze, valamint banki hiteleket is vehettek igénybe ennek kiegészítésére. Az új szellemnek köszönhetően a termelő üzemek és a pártszervek, tanácsi szervek kapcsolata fokozatosan javult, az egymás önállóságát tiszteletben tartó partneri viszony kezdett kialakulni. Hasonlót lehet elmondani az ipari vállalatok és a termelőszövetkezetek erősödő együttműködéséről. A gazdasági vezetők a reform hatására sok esetben a nyereségnövelés érdekében néha a megengedhetőnél nagyobb kockázatokat vállaltak, és a szűken értelmezett vállalati érdekeket tartották elsődlegesnek, az országos gazdasági érdekekkel szemben. Na nem is nézte a folyamatot jó szemmel az elvtársak vaskalapos szekciója.

 

 

 

 

Fiatal csabai festők kiállítása

“Kettős premier lesz pénteken Békéscsabán, a Jókai Színházban: a színészek Ibsen-bemutatója és a fiatal csabai festők kiállításának megnyitása.

A csabai stúdió tagjai első alkalommal szerepelnek önálló kiállításon a közönség előtt. A fiatalok: Fekete Júlia békési keramikus, Lonovics László békéscsabai gimnáziumi tanuló, valamint Molnár György és Gubis Mihály mintegy 30 alkotásukat állítják ki a Jókai Színház előcsarnokában. A kiállítást február 28-án, péntek délután 5 órakor Ezüst György festőművész nyitja meg.”

 

 

Mai kommentár: A Békés Megyei Népújság 1969. február 26-ai számának 5. oldala érdekes békéscsabai kultúrtörténeti hírt közöl helyi fiatal festők eljövendő kiállításáról. A kiállítók közül Lonovics László ma, 2019-ben tanárember – akkor még békéscsabai gimnáziumi tanuló – napjainkban is aktívan alkot és szerencsére kiváló egészségnek örvend. Gubis Mihály képzőművész azonban 2006-ban, 58 éves korában, egy németországi alkotótáborban egy szerencsétlen baleset következtében elhunyt. A kiállítás megnyitását vállaló – 1969-ben már országosan ismert és elismert – Ezüst György többszörösen kitüntetett festőművész 2017-ben, 82 éves korában hunyt el.

 

 

Az öreg cseléd

“A februári szél verte be, a hófúvás. Ott állt a füstös, zajos, de meleg kocsmahelyiségben. A melle zihált, rossz kis fekete kendőjét átáztatta az olvadó hó. Szalmafonatú táskáját váltogatta a kezében, hogy tegyen valamit, mert a szegény kis szatyor nem látszott nehéznek. Senki se kérdezte, mit akar, miért jött, mit fogyaszt? Állt nyolcvan évével, pihés állával, könnybe lábadt fakókék szemével.

Nem vénnek való vidék (forrás: FORTEPAN/Szalay Zoltán)

Akkor megkértem, hogy üljön le. A jó szóra kiomlott belőle minden. Hogy a buszra vár, de fojtja a szél, zsibbad a lába. Mert Újladányba megy a keresztlányához, akinél időnként lakik. Időnként, amikor ráun a fia, a lánya, az unokái, akik lenézik a fekete kendős, posztócipős nagymamát.

A keresztlánya még tanyán lakik, megvan a búbos kemencéjük, ha mellette csempekályhával fűtenek is. Tévé sincs, csak rádió, és a nagymama használható a gyerekek és az aprójószág mellett. „Nem kell az öreg cseléd már senkinek”. – Újra meg újra könnybe borul a szeme, a kis fonott szatyrot rázogatja, hogy észrevegyem, még mondana valamit, ha le nem intem.

– Ezt írta a doktor – rázza ki a szatyor tartalmát. – Egy van közöttük, nem tudom melyik, de ha beveszem, elalszok és úgy elzsibbadok, hogy nem gondolkozok semmit. Maga tanult nő, kedvesem, mondja meg, melyik az?

Valerian — emelem ki a vérnyomáscsökkentő és fájdalomcsillapítók közül a dobozt. Golyóstollammal rá is jegyzem hirtelen, fájdalmas érzéssel. „Ettől nem kell gondolkozni” – s magamban hangtalan hozzáteszem: „a múltat felidézni”.

– Iszik valamit, nénike? – Nem! De látom a szemén a kívánságot. – Egy sört kérek. – Igenis! A biciklimegőrző bácsi kopogtat. – Julcsa néni, mindjárt jön a busz!

Nyeli a sört, siet. Sárga arcbőrén egy percre átfut az élet színe. Nyújtom a kezem a búcsúra, ráborul és csókolja. Most engem fut el a pirosság. „Nem kell az öreg cseléd senkinek” — hallom a hangját. S az első jó szóra méltatlanul ráborul a felé nyúló kézre.
Ne feledjük el ennél fájdalmasabb nem lehet: ráborulni egy jó szóért egy kézre.”

H. Sándor Magda

 

Mai kommentár: H. Sándor Magda szívszorító jegyzete kiválóan mutatja be Julcsi néni történetén keresztül azt, hogy az 1960-as évek Magyarországán volt egy korosztály, mely nemcsak a társadalmi változásokat volt képtelen megérteni és elfogadni, de még a hirtelen bekövetkező modernizáció, a családmodell megváltozása is nehezítette az életét. Ők nem találták a helyüket a szocialista világrendben, a szocialista világrend pedig meg sem próbálta befogadni a korábbi, ellenséges rendszerben szocializálódott nemzedéket.

 

 

Egy fotó

Mai fotónk az 1969. február 26-ai Békés Megyei Népújság címlapján jelent meg az Üzemavató ünnepség Sarkadon – Szűnőben a nők foglalkoztatásának gondja című riport egyik illusztrációjaként. Az anyag a február 24 én megtartott Békéscsabai Kötöttárugyár sarkadi új üzemének avató ünnepségén készült. A felvétel képaláírást is kapott: A tágas munkaterem.

(A fényképek illusztrációk, nem biztos, hogy 1969-ben készültek, nem biztos, hogy Békés megyében, de jellemzőek a korra.)

 

Megosztás:

Címke: , ,