A nap sztorija – Ez történt 1968. október 3-án, Békés megyében

A behir.hu időutazó rovatában ma újra visszarepülünk ötven évet és megnézzük, hogy miről írt az 1968. október 3-án megjelenő Békés Megyei Népújság. Kukkantsunk bele ma is az elvtársak és az elvtársnők, illetve a kor örömét, bánatát megélő kisemberek izgalmas világába. Ma egy békési, 85 esztendős bácsi köszöntéséről szóló beszámoló, egy humoros jegyzet egy elhibázott lakkozásról és egy szocialista brigád példamutató segítségnyújtásáról szóló anyag kerül reflektorfénybe. Mai lapszemlénket is kiegészítjük egy aznapi fotóval és természetesen a 2018-as kommentárok most sem maradhatnak el. Hasznos időtöltést kívánunk!

 

 

Egy békési Szabó család

“KETTÉOSZTOTT udvarba nyitottam be Békésen. A nyári- konyhában és a szabadban felállított üstház körül kisebb lakodalmi ebéd főzéséhez elegendő számú asszony sürgött, forgott. Valamennyien Szabónék vagy Szabó lányok. Ugyanis 4 fia, 4 lánya, 19 unokája és 5 dédunokája van a 85. születés- és névnapját ünneplő Szabó Mihálynak.

Nem tudom, más években hogyan zajlott le az idős családfő kettős évfordulója, a mostani nagyon megható volt. A hatalmas tortán 85 gyertyát gyújtottak meg.

 

A szűkebb Szabó család (forrás: nullahategy.hu)

 

Az unokák elárasztották ajándékokkal: szivarral, pipával, itókával és meleg szavakkal. Megható volt az a köszöntő is, amit János, Mihály bácsi immár nyugdíjas fia mondott a népes család nevében.

– Nemcsak gondos családapa ő nekünk, gyermekei számára, hanem példaképünk is. Tisztességre, becsületre, emberségre tanított bennünket.

EMBERSÉGRE, az embertelenül nehéz életkörülmények között. Hét gyermeke mellé még odavett egy félárvát is, akivel nem törődött az apja. Neveltlánya gyakori látogatással rója le háláját. Most is eljött. Mihály bácsi mondogatta is a bőségesen terített asztal mellett: Lám, ő el tudott jönni a messze bányavidékről. Vajon miért nem jött Mihály, Imre és a családja a közelről?

Ezek a megjegyzések csak rövid időre komorították el az ünnepi hangulatot. Mihály bácsi beszédes kedvét. Amint sorolni kezdte életsorsa részleteit, milliók sorsához hasonlónak tartottam. Aztán bebizonyosodott, hogy jóval kiemelkedett egykori munkás és lakótársai közül.

Öten voltak testvérek, s kénytelen volt 2 elemi elvégzése után kanásznak szegődni. Aztán béreskedés, majd 4 évi sorkatonaság és a hosszú I. világháború következett. Amint hazajött az öldöklő háborúból, emberibb vagy legalábbis állandó munkát keresett, s a mostani pamutszövőbe került 1921-ben.

A FELSZABADULÁS évében nyugdíjazták. Kis földecskéjén gazdálkodott aztán, de csak addig, amíg szervezni nem kezdték 1950-ben Rosszerdőn a tsz-t. Az elsők között lépett be, s 9 évig dolgozott szorgalmasan a közösben. Most sem tud tétlenkedni. A háza körüli kertet még most is ő ássa fel és ő kapálgatja.

Fiairól, lányairól is külön-külön lehetne írni. Jánosról, aki ugyancsak a pamutszövőből ment nyugdíjba, Mihályról, a legidősebbről, akinek fiai és vejei egy kisebb fegyveres egységet képeznek. Imre és István termelőszövetkezetben szorgoskodik, szinte kezdettől fogva. Családjuk is ott keresi boldogulását. Lányai közül egy Csehszlovákiában, kettő pedig Békésen él, amint mondják, összehasonlíthatatlanul jobban, mint ahogyan 30-40 évvel ezelőtt a szüleik éltek.”

 

Mai kommentár: A Szabó család 48 éven át a Magyar Rádióban hallható rádiós szappanopera volt. Összesen 2500 rész készült, 1959. június 30-tól 2007. május 21-ig a Kossuth Rádió sugározta. 1968-ban már az egész ország egy nagy Szabó család volt. Az életérzés apropóján született ez a szívbemarkoló történet a békési, 85 esztendős Szabó Mihályról és családjáról. Ami érdekessé teszi az anyagot, az az, hogy Szabó Mihály vélhetően nem volt párttag, hiszen ez kimaradt az anyagból. Az egyetlen momentum, ami a rendszerhez kapcsolható, az önkéntes téeszbe lépése volt. Bár akkoriban az önkéntes fogalma mást jelentett, mint ma.

 

 

S. O. S. a lakk-tengerről

“Békéscsaba határát nem mossa tenger, ezért viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy valódi hajótörött segélykérő levelét kapja kézhez az ember. A szenzáció számba menő SOS-üzenetet az őszi szél sodorta a lábam elé néhány sárga gesztenyelevéllel együtt a minap, a Körös-parton. Kötelességemnek tartom, hogy közhírré tegyem, talán még nem késő segíteni.

Élelmem fogytán s az utolsó Symphoniát tartom reszkető balomban, midőn e sorokat írom. Mire elolvassák, talán késő, kilehelem árva lelkem. Szigetem alig hat négyzetméter, teljesen kopár, talaja bükié. Több mint 24 órája kuporgok rajta, s körülöttem mindenfelé a lakktenger nyúlós, bűzös hullámai. Lovagiasságom tiltja, hogy túlságosan kemény szavakkal emlékezzem meg arról, akinek sivár sorsom köszönhetem. A hajótöröttek keserű kenyerét ugyanis hitvesem, született Hornyák Etelka miatt fogyasztom. Illetve fogyasztottam, amíg el nem fogyott utolsó szendvicsem, körülbelül 12 órával ezelőtt.

Valahogy így kell ezt csinálni (lakaskultura.hu)

Szombaton kora délután azzal állt elő az asszony, hogy felkeni csónaklakkal a szobát, hadd legyen olyan fényes, mint a szomszédéké. Én balga, beleegyeztem. Egyrészt azért, mert nem ismertem a csónaklakk ádáz természetét, másrészt, mert a szoba közepét – ahol a bükié szőnyegünk fekszik – nem szándékozott elárasztani.

– Ülj ide, fiacskám, egy fotelba és olvasgass, eszegess – e szavakkal tett mellém néhány újságot és két sovány szendvicset. Bevallom, kezdetben még tetszett is a dolog. Akkor nyilait belém először a balsejtelem, amikor hitvesem körös-körül csillogó tengerré változtatta a szobát, és az ajtón kívül állva rádöbbent, hogy ő sem térhet vissza a száradásig. – Se baj! – mondta. – Úgyis el akartam utazni a mamához Kondorosra. Estig megszikkad a lakk, akkor lefeküdhetsz. Holnap pedig gyere te is utánam. De bele ne lépj az istenért, mert kikapsz. ha elrontod a munkám – szólt és ott hagyott.

A lakk este nyúlósabb, áthatolhatatlanabb volt. mint délután. Ott aludtam a szőnyegen. Reggel már hullámzott, folyt, duzzadt a csillogó óceán, az éhségtől káprázó szemem előtt. És most, késő délután, csaknem 24 órája étien, szomjan, még mindig nem merem belevetni magam. Minden más bútor, élelmiszer, ital elérhetetlen a szőnyeg szélétől. Helyzetem reménytelen. Nem bírom tovább, s a feleségem lehet, hogy csak hétfőn tér meg Kondorosról. Ügy érzem, hogy késő lesz. Még talán egy helikopter …”

Ettől kezdve a levél olvashatatlan. Ügy látszik, az éhség és a lakk gőzei végleg levették a lábáról a szegény hajótöröttet. Hogyan segíthetünk? Hogyan menthetjük meg árva lelkét? Ha van valakinek a háztartásában egy helikopter, vagy legalább a családjában, szomszédságában tud ilyet, azonnal írjon az alábbi névre: Békés Dezső”

 

Mai kommentár: Egy egészen jó és humoros írás Békés Dezső tollából, melyhez 50 éves lapszemlénkben lassan hozzászokunk. A padló karbantartási munkáit csak az 1960-as évek elején megjelenő tartósabb padlólakkok könnyítették meg, melyek tartós, kopásálló, fényes fedőréteggel vonták be a burkolatot. Közkedvelt volt a Bölovit nevű NDK importkészítmény, mely 4–6 hónapig is fényt kölcsönzött a padlónak-parkettának, 1962-ben pedig forgalomba került az eleinte meglehetősen drága hazai padlólakk, a Vilupál, mely viszont már 3–4 évig tartotta szépen a parkettát. Hornyák Etelka valószínűleg ezt a lakkot használhatta, persze körültekintően szakszerűtlenül, mellyel fogságba ejtette hites urát. A műveletnek köszönhetjük ezt a remek jegyzetet.

 

 

Nincs egyedül az ember

“Lehoczkiéknak felmondanak. Többször kaptak halasztást, most már nincs tovább. Tizenöt nap alatt el kell hagyniuk az albérleti lakást.

Lehoczki János a békéscsabai II. számú téglagyárban dolgozik. A kemencénél kihordó. Fiatalember, elismerten jó munkás. A lakásgond súlyos teherként szakad a nyakába. Mi lesz a családjával, a három gyermekével? – töpreng magában, s fogalma sincs arról, hogy kihez forduljon segítségért.
Varga Sándor művezető azonban nyitott szemmel jár és észreveszi, hogy Lehoczki János nem a megszokott módon dolgozik. Fáradtan mozog, a szemei karikásak, mintha nem aludt volna. Megkérdezi:

– Mi történt?

 

Egy szocialista brigád (forrás: FORTEPAN/Gábor László)

 

Nem kell sokat magyarázni, megérti Varga Sándor, hogy miről van szó. Hanem, hogy mit lehet ilyen esetben csinálni, arra már nehezebb választ adni. Gondolja, előbb beszél még másokkal is, hátha van valamilyen megoldás.

Hovorka Sándor, a 3-as számú kemence szocialista brigádjának vezetője egy kicsit elcsodálkozik, amikor hallja Lehoczkiék esetét. Annyit tud, hogy az asszony beteg, nem dolgozik, a gyerekek kicsik, főbérleti lakásuk nincs.

Másnap tanácskozik a brigáddal. Határoznak: nem hagyhatják cserben Lehoczkiékat. Persze, előbb meg kell beszélni velük a lehetőségeket, és hogy ők mit is akarnának tulajdonképpen.

Hamar kiderül, hogy jóformán alig van megtakarított pénzük. Békéscsabán, a Gorkij utcában tudnának venni azonban egy kis portát részletre. Már ki is szemelték. De, hogy valamit építsenek, ahhoz csak 1500 forintjuk maradt. Ebből pedig még egy vityillóra sem jut.
Nincs idő a sok beszédre. Lehoczkiékat 15 nap alatt fedél alá kell helyezni. Vállalja a brigád.

Serény munka kezdődik a sebtiben megvásárolt portán. Műszak előtt és műszak után ott van a brigád mind a tíz tagja. Csatlakozik hozzájuk a 4-es számú kemencétől Kocziha György és Malatyinszki Mihály, aki ács-, Istók Mihály pedig kőművesmunkában járatos. Először vályogot készítenek. Aki nem ért hozzá, gyorsan megtanulja.

Augusztusban szinte naponta ismétlődnek a nyári esők, sokszor bőrig áznak az emberek. Csak a kész vályogot védik, az ne menjen tönkre.
Sárközi Zoltán gyárvezető. Huszár Pál. a gyár pártalapszervezetének titkára és Fábián János termelési vezető is tudomást Szereznek az akcióról. Bontásból származó faanyaggal és leszázalékolt téglával segítik az építkezést. Ezt és a tetőfedéshez szükséges cserepet 1500 forintból ki is tudják fizetni Lehoczkiék. Ennyibe kerül nekik az egész Többre nem is futná.

Resetár György hozzáértő irányításával gyorsan emelkednek a falak. Varga Sándor. Kovács György, Mohácsi Pál, Juhász Mátyásné a férjével, Kocziha Györgyné ugyancsak a férjével és a többiek nem sajnálják a fáradságot. Aztán a tető is elkészül. Az ablakokat és az ajtót a brigád adja. A zárat, kilincset Hovorka Sándor vásárolja meg és szereli fel.

Fedél alá kerül a család a saját házikójában, amely ugyan egyáltalán nem kényelmes, egy szoba az egész, de fűthető, védettséget nyújt a hideg ellen. Melléképület lesz belőle a portán, ha majd egyszer az utca felőli részen megépül az igazi családi ház.

A szakszervezet és a nőtanács közben 500-500 forint segélyt nyújt a családnak, hogy enyhítse a télire való felkészülés gondjait.

Lehoczki János homlokán pedig kisimulnak a redők. Dolgozik becsületesen. Talán még nagyobb kedvvel, mint azelőtt. Minden fizetés után bemutatja az elismervényt, amellyel igazolja: befizette a porta árának egy-egy részletét. Pedig nem kéri tőle számon senki. De ha már ennyire összehozta a sorsa a brigáddal…

Egyszer azt mondja Hovorka Sándornak: – Bemegyek a szerkesztőségbe. Hadd írjon róla az újság is.

A brigádvezető alig tudja lebeszélni róla.

Pásztor Béla

 

 

Mai kommentár: 2018-ban joggal irigykedhetünk a munkahelyi kollektívákra, még akkor is, ha borzalmas nevű szocialista brigádoknak nevezték őket. 1968-ban még figyeltek egymásra az emberek, észrevették, ha a másiknak problémája akadt és igyekeztek segíteni. Ennek látjuk jó példáját ebben az anyagban. Ma nem egy munkahelyen elintéznék annyival a dolgot, hogy “ez a Lehoczki problémája, oldja meg maga”. Sajnos.

 

 

Egy fotó

Mai fotónk az 1968. október 3-ai Békés Megyei Népújság címlapján jelent meg Ősz a mezőn képaláírással.

 

 

(A fényképek illusztrációk, nem biztos, hogy 1968-ban készültek, nem biztos, hogy Békés megyében, de jellemzőek a korra.)

 

Megosztás:

Címke: , ,