A minap a Békéscsabai Jókai Színház Sík Ferenc kamaratermében jártam, hogy megnézhessem a Szerelem című vígjátékot. A Móricz Zsigmond egyfelvonásos műveiből készült darabból kiütközik az író zseniális emberismerete, humora, dramaturgiai érzéke.
Ám mielőtt a darab elkezdődött volna, mindenki kellemes meglepetésére Kovács Edit Jászai Mari-díjas színművész lépett a puplikum elé azért, hogy üdvözölje a megjelenteket a színházi világnap alkalmából. Felolvasta Jon Fosse norvég író, drámaíró szavait, amelyeket kifejezetten erre a napra írt. A "tollforgató" gondolatainak tolmácsolása közben bevallom, elfogott valami fájdalmasan nagy igazság, ugyanakkor egyfajta nosztalgikus nyugalom, amelyet – ismét bevallok – nem tudok szavakba önteni, az íróval ellentétben.
Mi tagadás, e szavak hatást gyakoroltak a közönségre – rám biztosan. Kedves Olvasó, engedje meg, hogy itt, a Behir.hu oldalán is közzétegyük Jon Fosse gondolatait!
A művészet béke
"Minden ember egyedi, és közben pont olyan, mint bárki más. A látható, külső megjelenésünk persze különbözik másokétól, ez így van jól, de mindegyikünkben van valami, ami csak hozzánk tartozik – ami mi vagyunk. Hívhatjuk ezt szellemnek vagy léleknek, vagy dönthetünk akár úgy is, hogy nem nevezzük sehogy, csak hagyjuk, hadd létezzen.
De miközben ennyire különbözünk, azért hasonlítunk is. A világ bármely tájáról származó emberek alapvetően hasonlóak egymáshoz, mindegy, milyen nyelvet beszélnek és mindegy, milyen a bőrük vagy a hajuk színe. Ez egyfajta ellentmondás: az, hogy egyszerre hasonlítunk és teljesen különbözőek is vagyunk. Talán mi, emberek, lényegében a testünk és lelkünk összeköttetése miatt vagyunk ilyen paradoxonok – mi testesítjük meg a legföldhözragadtabb, legmegfoghatóbb létezést és egyszerre valami mást, ami túllép ennek a létezésnek a határain.
A művészet, a jó művészet a maga csodálatos eszközeivel képes vegyíteni az egyedit az egyetemessel. Engedi, hogy megértsük, mi az, ami különbözik tőlünk – mondhatni idegen – azzal, hogy univerzálisnak mutatja. Így a művészet képes áttörni a nyelv, a földrajz, az országok határait. Nemcsak a mi egyedi tulajdonságainkat egyesíti, de bizonyos értelemben minden embercsoport, például minden nemzetét is.
Mindezt a művészet nem úgy éri el, hogy elegyengeti a különbségeket, és mindent ugyanolyannak mutat, épp ellenkezőleg; azt mutatja fel nekünk, ami más, mint mi, ami távoli tőlünk és idegen. A jó művészet pont ezt tartalmazza: valami idegent, amit nem tudunk teljesen megérteni, és közben furcsamód mégis értjük valahogy. Ott van benne a rejtély, ami lenyűgöz, és a határainkat feszegeti, ezzel pedig megteremt valami földöntúlit, amit minden műalkotásnak tartalmaznia kell, amihez minden mű el kell vezesse a befogadót.
Nem ismerek jobb módszert az ellentétek egymáshoz való közelítésére. Ez a szemlélet teljességgel szemben áll a világban túlságosan is elterjedt erőszakos konfliktusok gyakorlatával – mikor az emberek elmerülnek a romboló kísértésben, hogy kiirtsanak mindent, ami idegen, különleges és más, és ehhez gyakran a legembertelenebb találmányokat használják fel, amiket a technológia rendelkezésükre bocsát. Terrorizmus van a világban. Háború. Mert az embernek van egy állatias oldala, amit az az ösztön táplál, hogy az idegent fenyegetésnek érzékelje ahelyett, hogy egy lenyűgöző rejtélyt látna benne.
Így tűnik el a különlegességünk (látható különbözőségeink) kollektív ugyanolyanságot hagyva maguk után, és minden, ami más, mint mi, az fenyegetés, így hát ki kell irtani. A miénktől különböző vallásokat és politikai ideológiákat le kell győzni és el kell pusztítani. A háború harc a mindegyikünkben ott lakozó egyediség ellen és harc a művészet és a benne lakozó egyediség ellen is.
Általánosságban beszéltem itt most a művészetről, nem mentem bele a színház vagy a drámaírás szűkebb témakörébe, mert, ahogy mondtam is, minden jó művészet valahol mélyen ugyanazon dolog körül forog: fogja a teljességgel megismételhetetlent, a jellegzetest, és egyetemessé teszi. Művészileg az egyedit az egyetemessel egyesíteni azt jelenti, hogy nem hagyjuk ki belőle a sajátosságokat, hanem inkább hangsúlyozzuk őket, hagyjuk, hogy az ismeretlen átragyogjon a művünkön.
A háború és a művészet ellentétek, ahogy a háború és a béke is azok – ez ilyen egyszerű. A művészet béke.”
