„A gyerekből híres, vallási vezető lesz! Csak fiatalon meg fog halni…”

Az interjú során régi ismertségünkre tekintettel tegeződtünk – a szerk).

– Mikor vetted észre, hogy másképp gondolkodsz/viselkedsz, mint a többiek?

– Már a születésemnek is volt egy kisebb misztikuma. Édesanyám héthónapos várandós volt velem, amikor egyszer a gyulai várnál sétált, és egy roma jósnő odalépett hozzánk. Rátette a pocakra a kezét, én meg rúgtam egy nagyot. Mire azt mondta anyámnak, hogy „Ebből a gyerekből, nagy ember, híres, olyan vallási vezető lesz! Csak fiatalom meg fog halni…”.

– Az utóbbira némileg rácáfoltál.

– Emlékszen a képre, hogy egy sötét árny közeledett felém.

 – Miért rúgtad meg a néni kezét?

– Biztosan nem tetszett. A következő kép, amire emlékszem, amikor háromhónaposan egy szoros pólyában voltam, és egy nagy ágy tetején feküdtem… Apám épp időben lépett be a szobába, mert már el voltam szürkülve. Majd gyorsan újraélesztett. Itt megint van egy vizuális kép: egy borzasztó nagyfejű valami jön értem.

A következő szép emlékem, hogy hétéves koromban, egy szülinapi bulin az apai nagyapám a lábamnál fogva forgatott. Szerintem több konyakot ivott a kelleténél, majd valahogy megbillent és nekivágott egy bútornak. Akkor elveszettem az eszméletemet, utána sokáig nem szólaltam meg. Majd lassan-lassan dadogva kezdtem el beszélni.

– Gondolom, jó két év alatt elmúlt?

– Nem. Ráadásul általános iskolás koromban dadogósan jelentkeztem egy szavalóversenyre. A színpadon azonban szép, folyékonyan mondtam el a verset. Volt egy szintén dadogós barátom, Tomi, akivel egyszer, sok évvel később ültünk a békési Tulipán Presszóban, ott volt az előző feleségem is. Eszter borzasztóan unta, hogy másfél órán keresztül csak annyit hallott, hogy „Pi-pi-pi-pi, pipacs. Pi-pi-pi-pi, pipacs”.

– Mikor csípett meg a képzőművészet méhecskéje?

– Mindig is magába húzódó, csendes gyerek voltam, persze voltak utcabeli barátaim, akikkel indiánosdit játszottam. De már egészen kicsi koromban eldöntöttem, hogy festő leszek. Majd általános iskolásként Görgényi Tamáshoz (békési származású festő, szobrász) jártam előkészítőre. Majd fel is vettek a szegedi Tömörkény gimnáziumba, de nem kaptam kollégiumot. Mivel a családban mindenki műszaki beállítottságú volt, az volt a családi döntés, hogy műszaki iskolába kell mennem. Közben megfogadtam, hogy soha többet az éltben nem veszek ecsetet a kezembe. El is kezdtem a Vízműt, de nem fejeztem be, mert elmaradásaim voltak szakrajzból. Azt mondta a szaktanárnő, hogyha nem pótlom, akkor megbuktat.

– Lusta voltál?

– Nem, csak elmentünk néhányan Pestre Tűzkerék koncertre. Volt orvosi igazolásunk is, csak a mezőberényi állomáson, a szemben jövő vonaton ült egy másik tanár, akivel még aznap óránk lett volna.

– Radics Béla biztos nem nyomott volna fel. Szeretted?

– Igen, mert szabadságot adott; amúgy a magyarok közül a Minit szerettem a legjobban. A lényeg, hogy három napot adott a tanárnő, hogy pótoljak. A nagybátyám rajzasztalán be is fejeztem. Egyedül! Majd másnap nagy boldogan vittem be a rajzokat, mire a tanárnő azt mondta, hogy ezeket nem fogadja el, mert biztos, hogy nem én csináltam. Nem hitte el, hogy én csináltam! Közben oroszból is megbuktam, így újra másodikos lettem. Akkoriban elég sok haverom a sulit otthagyva elment a Geodéziához. Én is kacérkodtam az ötlettel.

– Te mi lettél volna ott?

– Valószínűleg csak „figurásnak” vettek volna fel, aki az útszéli méréseknél tartja a lécet. Nos, egyszer a Vízmű igazgatóhelyettese az igazgatóhoz hivatott, és azt mondta neki, hogy akárhogy is kaparok, ő a suliból akkor is eltávolít.

– Mert megbuktál oroszból?

– Mert nem vagyok a tipikus szocialista embertípus. Öt egyest beírt az igazgató mechanikából, amiből egyébként jó voltam. Én meg rájuk csaptam az ajtót. Hazamentem és vártam apámat… Sokszor nem lehetett tudni, hogy milyen állapotban érkezik, mert olykor a kocsma megfogta. Majd bementünk az iskolába és kiíratott. Az igazgató – aki gazdaságföldrajzot tanított, amelyből kitűnő voltam – azt mondta, hogy nagyon komolyan gondoljam meg a döntésemet.

Galéria

– Ismerted Afrika országait.

– És hogy hol van rézbánya? Vagy miért volt a chilei puccs? Az apám kivett és mehettem a békési kenyérgyárba. Így 17 évesen betanított pék lettem. Az eleje nagyon kemény volt. Egész éjjel fizikai munkát végeztem: csipkedtem a háromkilós cipó tésztáját, lehajoltam, és hátra dobtam.

A kenyérgyár mögött volt „Párizs”, ahol sok roma lakott. A gyárban akkoriban átépítés zajlott és az éjszakai portás bácsi annyira félt, hogy elbújt, így szabad volt a jövés-menés. A kemény cigány srácok bejártak hozzánk, hogy sörben szkanderozzanak.

Volt egy közöttük, aki mindenkit lenyomott, azt kérdezte: „Ki az, akivel még nem szkanderoztam?” A többiek kórusban mondták, hogy „Miki!” Mire én: „Á… nem!” „Te akarsz engem lenyomni?” „Ne foglalkozz vele” Leültünk, megpróbált csuklózni, én meg tartottam. Izzadt, szuszogott. Közben Mócsa barátom rám szólt, hogy „Nyomd már le, kisült a cipó, vissza kell menni!” És bumm, lenyomtam. Kemény voltam, ugyanis a gyári munka miatt nagyon megerősödött a csuklóm, a karom.

Később Mócsával átkerültem a süteményesbe. A főnökség pedig azt akarta, hogy én legyek a KISZ-titkár. Szabadkoztam. Azt mondták, hogy ez óriási lehetőség. Aludtam rá és felmondtam.

– Mi volt a bajod a szocializmussal?

– Kiskoromban mást sem hallottam a nagyszüleimnél, hogy szidják az oroszokat. Egyszer a nagymamám arra kért, hogy vegyem le a piros nyakkendőmet. Így aznap felmondtam a kenyérgyárban. Még kenyeres koromban az egyik haverom visszacsalt Görgényi Tamáshoz. Eleinte gátlásos voltam, nem mertem rajzolni.

Azt követően az ÁFÉSZ dekor-szektorában segédmunkás lettem, később előléptettek képesítés nélküli grafikusnak. Közben a Közgében leérettségiztem, majd jelentkeztem az egri tanárképzőre, de a felvételi napja előtt Madár barátommal a völgyben átmulattuk az éjszakát. Másnap el is aludtam a folyosón; és épp a KISZ-titkár csaj kötött belém. Később azt írták, hogy elértem a felvételi pontszámot, de helyhiány miatt nem vesznek fel.

Aközben a békési művház egyik tagépületében kaptam munkát. Lóránt János (békésszentandrási származású festő, grafikus) lett az első mesterem. Hamarosan felgyorsultak a dolgaim. A nyolcvanas évek középtáján megismerkedtem Vágréti Jánossal (békéscsabai festőművész), de ekkor már a megyei művközpontban dolgoztam, sokszorosító és dekoratőrként. Az idő alatt beiskoláztak, művészeti oktató lettem.

– Hogy találtad meg az utadat?

– Nagyon nehezen. Vágréti Jancsi bácsi azzal bíztatott, hogy bánjak nyugodtan szabadon a színekkel, mert született kolorista vagyok! 1986-ban „kijött” az első kép, amin én is meglepődtem, a Törpék és óriások egylábon címmel.

– Jack Kerouac azt mondta, hogy amikor Az útont írta, a kéziratot a Szentlélek diktálta.

– Abban biztos vagyok, hogy a fogantatás pillanatában eldől, hogy kiből ki lesz, milyen utat fog bejárni... 1987-ben Jani bácsi sugallatára négy képemet beadtam egy országos megmérettetésre, ahol megkaptam a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Szövetségének a fődíját. Ezzel automatikusan alaptagság is járt a szövetségbe, amit a helyi művészek egy része megvétózott. Így kezdődött a kapcsolatom velük. Közben az országos zsűri kérdőre vonta a helyi potentátokat, hogy „Hol dugdosták ezt az embert?”.

– Miért nem léptél le?

– Lett volna lehetőségem rá, csak nem éltem vele. Talán azért, mert itt beindultak a dolgaim: noha megismertek a pesti művészettörténészek, tartottam előadást a Műcsarnokban. Közben itthon Gubis Misivel elkezdtük a Csalánleveseket.

Majd 1997-ben, amikor Pikóval csináltuk a KO-t, akkor sokat gondolkodtam azon, hogy elmegyek az országból. De szerencsére belépett az életembe Szabina, a feleségem. Már fiatalemberként lerajzoltam a leendő családomat, amelyben hét gyermekem volt. Ez egy híján meg is valósult, mert Esztertől kettő, Szabinától négy született.

 – Hogy emlékszel, nem toppant be a fogantatásod pillanatában egy idegen lény? Mert sokan ufónak tartanak.

– Nem tudom… A világegyetem azonban egy nagyon tág dolog. Rengeteg galaxis van.

– De mi van utána?

– Egy újabb galaxis.

– És utána?

– Az emberiség azért ne legyen annyira elszállva önmagától, hogy csak ő van a világon egyedül.

– Volt egy ufókorszakod ’90-es évek végén.

– Az angyal (Hungarian Art Angel címen futott a projekt), az ufó és a sámán is mind-mind közvetítő.

– Megálltál.

– Ma már Miki bácsi vagyok.

– 60 éves Békéscsaba fenegyereke.

– Én soha nem akartam különc lenni, mindig megpróbáltam beilleszkedni, azonban más a világlátásom. Nagyon erős a belső erkölcsi ingám. Kisgyerekorom óta érzem, hogy közvetítő vagyok, már akkor láttam az emberek auráját.

– Azért vettem fel a kapucnit.

– Akkor is látom. Az energiamozgást.

– Egyből meglátod, hogy ki a jó és a gonosz fej?

– Egyből nem. Valamelyik kimondottan taszít.

– Nos, a mai rövid beszélgetésünk apropója, hogy a Facebookon olvastam egy posztot, miszerint a múzeummal együtt készülsz a 3M-re, ami nem éppen a Munkácsy Mihály Múzeumot jelenti.

– Az MMM projektemmel, a 60. születésnapom alkalmából három új B/30 Blokktégla szobrommal gazdagítom a Munkácsy Mihály Múzeumot, amelyet egy szokatlan tárlat formájában adok át az intézménynek.

Természetesen a három M értelmezhető a múzeum nevének is, de mivel az átadó kulturális eseményt Szent Mihály napjára, szeptember 29-re tervezzük, így a három 3M-mel fejet hajtok a békéscsabai Art-Mihályok: Munkácsy Mihály, Scéhner Mihály és a barátom, szitázó mesterem, Gubis Mihály előtt.

– A tótlegókkal.

– Molnár Attila dekoratőr barátom nevezte el így őket.

– Az extravagáns tárlatokkal szánt szándékkal botránkoztatsz?

– Én nem csinálok olyat.

– Persze, ez olyan, mint amikor a tornász ugrik egy négyesszaltót, ami neki természetes, neked meg a saját világod.

– Ettől függetlenül beírtam magam a kortárs magyar művészettörténetbe. Több egyetemen tanítanak, sok szakdolgozatot írtak már belőlem. Miközben a BabaArt-ot beindítottam, lett két unokám. A terveim szerint 70 éves koromban újraindítom a SkinAction-t, az emberbőr árverést.