Dr. Dávidné Hidvégi Julianna Tuzson Bence igazságügyi minisztertől vehette át az állami kitüntetést több évtizedes, sokrétű szakmai munkájáért, dr. Dávid Sándornak pedig Pintér Sándor belügyminiszter nyújtotta át az elismerést az évtizedeken keresztül végzett önkéntes munkájáért és azért, mert példaértékű támogatásával segítette a rászorulókat. A házaspárral mi is elbeszélgethettünk, feltehettük számukra kérdéseinket.
– Visszagondolva az Önök mögött hagyott több mint harminc évre, hogyan látják ezt az életutat, ezt az életpályát?
Dr. Dávid Sándor: – Érdekes ezt így megvizsgálni, visszatekinteni. Visszagondolva, magunk mögé nézve nem tűnt nehéznek, pedig sok próbatételen át kellett esnünk az út során. Úgy tanultuk akkor Füle Irmától, aki református diakonissza és az alapítvány szellemi megalapítója volt, akinek a szellemi örökségét vittük, visszük tovább, és aki elindított minket, hogy soha nem kapunk nagyobb feladatot a Jóistentől, mint amit elbírunk. Ez azért megnyugtatott minket, ebben lehetett bízni.
– Milyen vezérelv alapján vezették az alapítványt? Mi volt a nyíltan megfogalmazott vagy a ki nem mondott cél a szervezet működésével kapcsolatban?
Dr. Dávidné Hidvégi Julianna: – Nagyon-nagyon tudatos cél volt, amelyet szintén Füle Irma diakonissza testvér fogalmazott meg, hogy segítsük azoknak, akiknek szüksége van rá, elsősorban a fiataloknak és az időseknek. Mi akkor egy nagyon komoly szükségletfeltárást végeztünk Békés városában, hogy igazán mire van szüksége az időseknek, mire a fiataloknak, kiváltképpen azoknak, akik a munkaügyi központokban kezdték az életüket akár érettségi, akár felsőfokú végzettség után. Fontos kiemelni, hogy célzottan a szükségletekre fejlesztettük ki a szolgáltatásokat.
Dr. Dávid Sándor: – Nekünk Füle Irma mutatott példát, elsősorban az életével, életpályájával. Annak idején, amikor azt énekelték a műdalokban, hogy „havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel”, akkor neki több mint háromszáz pengő volt a fizetése, de mégis a szent szegénységet választotta, diakonissza lett, havi 2 pengő zsebpénzzel, hogy tudjon segíteni annak, akinek erre van szüksége. Ezt a fajta életpályát hagyta ránk örökségül.
– Ha visszanéznek az elmúlt harminchárom évre, melyik volt az a pont, az az esemény, amelyre a legbüszkébbek, amely a legmeghatározóbb volt ezen a pályán?
Dr. Dávid Sándor: – Nincs egy meghatározható pillanat. Azt mondanám, hogy azok voltak meghatározóak és hagytak nyomot bennünk, amikor olyan embereknek, olyan fiataloknak tudtunk segíteni, akik elveszni látszottak.
Dr. Dávidné Hidvégi Julianna: – Volt sok szép szakmai program, amelyek a mai napig működnek, például 1996-tól a Kapu Program, de tényleg az volt a legnagyobb siker, amikor segíteni tudtunk valakinek. Rengeteg fiatallal dolgoztunk együtt és mindig a szükségletekre adtunk válaszokat. Voltak például nagyon híres sportolók, akiknek nem volt hol lakniuk. Megkértek bennünket, hogy engedjük meg, hogy bejelentkezzenek a Gadara Ház címére, hogy legalább a postájuk fix helyre jöjjön. És amikor láttuk, hogy ezek a fiatalok hogyan küzdenek, de nincs hova támaszkodjanak, padláson aludtak, ez inspirált bennünket arra, hogy ezt az épületrészt, ahol most is vagyunk, megcsináljuk. Azt szerettük volna, hogy legyenek külön szobák fürdőszobával, és ha van valakinek válsághelyzete, nincs hol laknia, párkapcsolati válságban van, vagy a szülőkkel van konfliktusban, akkor ne csak nappal jöhessen be hozzánk segítséget kérni és kapni, hanem el tudjon távolodni fizikailag is a konfliktusforrástól, legyen hol laknia átmenetileg.
– Most az állami kitüntetések apropóján találkoztunk a Gadara Házban. Amikor kivételes személyekkel készítünk interjút, mindig felmerül az, hogy a kapott díjak mellett, a legfontosabbak azok a pillanatok, amelyek felérnek ezekkel a kitüntetésekkel. Önöknek van-e ilyen meghatározó pillanata?
Dr. Dávid Sándor: – Mindenképpen azokat a pillanatokat tudom kiemelni, amikor valaki egy olyan élethelyzetet élt át, amikor már az életét is elengedte volna, ám a segítség, a felkarolás után értékesnek látta a saját életét. Többen pedig azt mondták, hogy szeretnének önkéntesek lenni, hogy segíthessenek másoknak. A legidősebb önkéntesünk 84 éves volt, aki azt mondta, hogy azért segít, mert ő már megtapasztalta azt, milyen jó, hogy neki is segítettek. Azt szeretné, hogy tovább tudja adni, más is megtapasztalja, mert jobban érzi magát, ha segíthet. Ez a jó tett azonban még több jót hozott, hiszen a 84 éves önkéntes egy hetvenéves embernek vitte föl a negyedik emeletre az ebédet, aki ezt látva inkább lement a földszintre az ételért, majd saját maga is önkéntesnek állt.
Dr. Dávidné Hidvégi Julianna: – Az egyik egy fiatalember, aki annak idején a punk életstílust képviselte, annak minden jegyét magán viselte. Ezt a fiatalembert ki akarták rúgni az iskolából, de ő mindenáron le akart érettségizni. A Gadara Ház azonban befogadta őt, minden nap bejött, itt tanult, szereztünk neki önkénteseket, akik segítették a tanulmányaiban. Miután az iskolában is megtudták, hogy milyen segítő háló veszi őt körül, elkezdtek hozzá másként viszonyulni. Eltelt tizenöt év. Már máshol dolgoztam, de egy nap jöttem be az alapítványhoz és a kezembe nyomtak egy nagyon szép tollat, amit ez a fiatalember hozott, megköszönve ezzel azt, hogy akkor nem engedtük el őt.
– A Béthel Alapítvány sokéves munkássága példa értékű lehet minden szervezet és minden állampolgár számára. Melyek voltak a legfontosabb eredményei a szervezet munkájának?
Dr. Dávid Sándor: – Akkoriban azt mondták, hogy szociális védőháló, a szociális ellátó rendszer azokkal foglalkozott, akik már benne voltak a rendszerben. Mi azonban azt mondtuk, hogy ez a szociális védőháló nagyon jó arra, hogy megvédje az embereket, ám azt is láttuk, hogy vannak olyanok, akik bele is gabalyodnak, beleragadnak adott esetben ebbe a hálóba. Azt hangoztattuk, hogy nem kellene megvárni, amíg ezek az emberek beleragadnak ebbe a védőhálóba és csak akkor kezdjünk el velük foglalkozni, amikor már benne vannak a rendszerben, hanem már megelőzési céllal támogassuk, segítsük őket, hogy ne is kerüljenek bele ebbe a hálóba. Így sokkal kevesebb idő alatt, kevesebb segítséggel tud továbblépni a problémákon.
Dr. Dávidné Hidvégi Julianna: – Ennek akkora jelentősége volt, hogy gyakorlatilag a szociális törvényben, és annak a végrehajtási rendeleteiben sem szerepelt a prevenció, a megelőzés. A Béthel Alapítvány kezdeményezte, majd ennek hatására került bele a jogszabályba, hogy megelőzési céllal is lehet szociális szolgáltatást nyújtani. Ez az intézmény volt Magyarországon az első, amely civil szervezetként ilyen szolgáltatást nyújtott.
***
Beszélgetésünk végén a jelen és a jövő is szóba került. Dr. Dávidné Hidvégi Julianna a magánéletben az Áldozatsegítő Központ pszichológusainak munkáját segíti, de férjével továbbra is segítséget nyújtanak a hozzájuk forduló embereknek. A házaspár kiemelte: Bonnyai Sándor és csapata személyében olyan fiatal szakemberekre találtak, akik tovább viszik az alapítvány szellemiségét. Ennek az átmenetét segítik most közösen, emellett pedig önkéntesként szolgálják tovább a közösséget. A házaspár egyik fontos közeljövőbeli célja, hogy megírja a Béthel Alapítvány történetét.
Galéria
