Van valami különleges abban, hogy egy napra, október 1-jére esik a zene és az idősek világnapja. Amikor kicsit eltöprengtem azon, mit jelent számomra a zene és mit jelentenek az idős emberek, gyorsan egymáshoz simult a két szál.
– Tavaly betöltöttem a huszonötöt, és úgy döntöttem, hogy ezután már nem kellene számon tartani, hány éves is vagyok – mondta egy kedves kollégám, amin jót mosolyogtam pár évvel túl a dupla huszonötön.
Közben persze eszembe jutott az is, évtizedekkel ezelőtt én sem örültem annak, hogy már közelebb van a harminc, mint a húsz… Ma pedig ismerek sok fiatal hatvanast, hetvenest, szerencsére bölcs nyolcvanasokat is, nem beszélve a sokat látott kilencvenesekről, akik nap mint nap érdeklődve fordulnak a világnak ama szeglete felé, amelyre valóban érdemes odafigyelni. Van, akinek ez a kiterjedt családját jelenti vagy egy olyan munkát, ami kortól függetlenül is kiteljesíti az életét. Van, akinek egy virágoskertet, barátokat, süteménysütést, egy új hobbit, kirándulást, jógát, egy jó beszélgetést – a lényeg, hogy akár a legnagyobb nehézségek közepette is örömüket leljék benne.
Lassan kezdem érteni az idős emberek merengő bánatát, ugyanakkor nagyon szeretem hallani, amikor nevetnek – reményt ad, ha valaki túl ezernyi gondon, bajon akár tragédián, meg tudja találni a maga örömét az életben. És szeretem azt a zenét hallgatni, ami már-már sejtszinten ugyanezt a hatást váltja ki belőlem. Ami az érzelmek húrjain játszva, végül szavak nélkül is utat talál a lelkem legbensőbb zugaiba is, kiszakít a mindennapokból, elvarázsol, feltölt, megnyugtat.
Zene és idősek – a hangok és a csend művészete, a megnyugvás, a bölcsesség, az élet ritmusa, a kiteljesedés és ez a világnap is mind-mind egymás mellé sodorja őket.
