A doni katasztrófa 75. évfordulójáról országszerte megemlékeztek. A Don-kanyarban vívott harcokról, a hősökről Ugrai Gáborral, a Jankay Tibor általános iskola történelemtanárával, a Békéscsabai Városvédő és Városszépítő Egyesület elnökségi tagjával beszélgetett a 7. Tv Aktuális című műsorában Szabó Rita műsorvezető.
– A Don-kanyarban vívott harcokat sokan a magyar hadtörténet legszomorúbb fejezetei között emlegetik. Valójában mi történt 1943 januárjában?
– Ahhoz, hogy 1943 januárját megértsük, vissza kell mennünk az első világháborúig, pontosabban az első világháború végéig. Akkor kiderült ugyanis a politikai és katonai elit számára, hogy nem szabad úgy befejezni egy világháborút, egy háborút, hogy ne legyen magyar hadsereg. Tudjuk, hogy milyen következményei voltak az első világháborúnak, így megyünk bele a második világháborúba. Egy ideig sikerül elkerülnünk a háborúba való belépést. '39-ben nem csatlakozunk a lengyelországi támadáshoz. Végül 1941-ben kerül sor arra, hogy amikor németek megtámadják a szovjeteket, felmerül a kérdés, hogy csatlakozzunk a támadáshoz vagy ne. Kassa bombázása hozza meg Horthyék számára a végső döntést, és mi is megyünk. Először egy gyors hadtest megy a keleti frontra. Mindenki azt hiszi, hogy nagyon gyors támadás lesz, a Szovjetuniónak pár hét alatt vége lehet. Azonban 1941. december 6-án, a moszkvai csatában kiderül, hogy nem így van. Kiderül, hogy a keleti háború egy nagyon hosszú háború lesz. Tehát gyakorlatilag Németország minden szövetségesére szükség van. Már a decemberi moszkvai csatát követő hónapban, januárban megjelenik Magyarországon a német külügyminiszter, és gyakorlatilag az egész magyar hadsereget kéri ki a frontra. Ebbe egy ország nem mehet bele, végül tárgyalások után megegyeznek abban, hogy felállítják azt a bizonyos második magyar hadsereget. Ez körülbelül 200 ezer katonából áll. Katonák vannak benne, illetve munkaszolgálatosok, olyan zsidó honfitársaink is, akik fegyver nélkül mennek ki a frontra. Ez a hadsereg indul el 1942 elején. Ez a hadsereg érkezik meg július-augusztus környékén a Don-kanyarhoz. Ennek a hadseregnek kéne megvédenie azt a körülbelül 200 kilométeres távolságot, amit rászán a német hadvezetőség. Tehát ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy van 200 ezer katonánk, és 200 kilométerünk, akkor minden egyes méteren állna egy katona. Ez a mesében van körülbelül így. Nagyon sok minden változtat ezen. Például egy harcoló katonára körülbelül 2-3 nem harcoló katona jut. Tehát az egészségügyi szolgálat, akik főznek rájuk, akik a fegyvereiket takarítják és a többi. Körülbelül 80-85 ezer katona lehet kint az első vonalban. Ezeket a katonákat éri ’43 januárjában az az elsöprő erejű szovjet támadás, amit mi doni katasztrófának mondunk.
– Ezek az előzmények fontosak ahhoz, hogy megértsük azt, hogy valójában mi is történt akkor. Hogyan mehetett ki olyan rengeteg katona fegyver nélkül?
– A 200 ezer katonából körülbelül 20 ezer a munkaszolgálatos. Azok a honfitársaink, zsidó honfitársaink, akiket nem tartottak megbízhatónak arra, hogy fegyverrel harcoljanak. Ők azok, akik aknákat szednek, lövészárkokat ásnak. A többi katonának van fegyvere, és hozzáteszem rögtön, hogy a korabeli magyar hadvezetés megpróbálta a legjobban felszerelni a katonáit. Fontos adalék még, hogy a második magyar hadsereg katonái nem erre lettek felkészítve. A korabeli hadvezetés azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy megvédjük a határainkat. Tehát ezeket a katonákat arra képezték ki, hogy itthon Magyarországon szomszédos államoktól megvédjék a területeket. És ez a hadsereg ment ki, gyakorlatilag a világ legerősebb hadseregével harcolni. Ez volt a Szovjetunió. A világ legerősebb hadserege pedig nemhogy a magyar hadsereget megveri, hanem a német hadsereget is, hiszen ebben az időben tőlünk, illetve a Don-kanyartól keletre, délre zajlik a sztálingrádi csata. Ott ugye megverik a szovjetek a németeket.
– Történelmi szempontból milyen jelentősége van a Don-kanyari eseményeknek?
– Az a jelentősége, hogy a második világháború végén igaz, hogy lesz hadseregünk, de ez a hadsereg már képtelen arra, hogy megvédje a szovjet hadsereggel szemben Magyarországot. Magyarország vesztesége óriási ebben a háborúban. A 200 ezer katonából, amelyik kimegy a Don-kanyarhoz, körülbelül 130 ezer fő a veszteség. Nagyon fontos hozzátenni, hogy egy háborúban a veszteség az nemcsak a halottakat jelenti. Tehát a 130 ezer főben benne vannak azok, akik meghaltak, ez körülbelül 50 ezer ember, pontos számot nem tudunk. Benne vannak azok, akik megsebesültek, és benne vannak az eltűntek. Benne vannak azok is, akik szovjet fogságba estek. Hozzáteszem, hogy magyar részről szovjet fogságba esett körülbelül 27-28 ezer fő, nekik is nagyon kevés esélyük volt, hogy hazajöjjenek. Talán 3000 ember tudott hazajönni közülük Magyarországra.
– Vannak-e esetleg olyan feljegyzések, amelyben megemlítenek olyan katonákat, akik Békéscsabához vagy a megyéhez kötődnek?
– Igen. Az első világháborúban nagyon sokat tudunk a 101-es gyalogezredről. Ennyit kéne tudnunk a második világháborúból is, bár ez még kutatási terület. Gyűjtöm most azoknak a csabai katonáknak a nevét, akik a világháborúban haltak meg, és ahogy gyűjtögettem az interneten, meg különböző forrásokból, megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy katona abból a házból ment a frontra, ahol én is felnőttem. Ez a Thurzó utcában található. Egy Kón Imre nevezetű békéscsabai katona lépett ki ugyanannak a háznak az ajtaján, ahol én felnőttem, és ment ki a Don-kanyarhoz. Sajnos ő ott halt meg ’43 januárjában. Tehát bizony, a békéscsabai katonák is megszenvedték, végigszenvedték ezeket a napokat.
– Ön miként kezdett el érdeklődni kifejezetten ezután a történelmi esemény után?
– Minden történelemtanárnak vannak kedvenc témakörei, és vannak kevésbé kedvenc témakörei, ezt persze a gyerekeknek nem mondjuk el. Engem a világháborúk érdekelnek, és a világháborúknak is az a része, hogy a békéscsabaiak hogyan vesznek részt a háborúban. Azt gondolom, hogy egy történelemórát úgy lehet színesíteni, ha helyi embereket, helyi eseményeket teszünk bele. A Don-kanyarral kapcsolatban minket az érinthet történelemórán, hogy megkeressük azokat a csabaiakat, akiket név szerint meg tudunk nevezni. Akkor már nem a 200 ezer emberről beszélünk, mert ez így a gyerek számára, de a felnőtt számára is szinte megfoghatatlan. Ez egy túl nagy szám. Ha viszont egyes embereket említünk, és az ő életüket, az ő családjukat próbáljuk felkutatni, akkor nagyobb eredményre számíthatunk. Büszkén mondhatom el, hogy nagyon sok békéscsabai megkeres, és kapok olyan hagyatékokat, megmaradt katonakönyveket, térképeket, amelyeket idős nénik, idős bácsik nem tudnak már kire bízni. Felkeresnek engem, én pedig próbálom ezeket beilleszteni a mindennapi tanításba, a mindennapi munkámba.
– Az iskolában a Don-kanyarnál történtekkel hogyan foglalkoznak? A gyerekek mennyire nyitottak ez iránt a történelmi esemény iránt?
– A második világháború különösen érdekli a gyerekeket. Főleg a fiúkat, teszem hozzá, de azért lányok is érdeklődnek iránta. A saját tapasztalatom szerint a magyar történelem mindig is jobban érdekli a gyerekeket, mint az egyetemes történelem. Persze mindig bele kell helyeznünk a magyar történelmi eseményeket az egyetemes történelembe. Nagyon nehéz nekik megmagyarázni. Amikor kezdő pedagógus voltam, akkor mindig azon gondolkodtam, hogyan lehet a gyerekeknek bemutatni egy háborút. Aztán rájöttem, hogy sehogyan. Hála Istennek sehogyan, hiszen ők nem tudják, mi az a háború, de én sem tudom mi az a háború. Bár én voltam katona, de háborúban nem voltam. Nem tudom elérni azt, hogy megértsék, pontosan átérezzék azoknak az embereknek a szenvedését, akik ott voltak kint. Nem is ez a feladatom. Én mindig a helyi történelemből próbálok kiindulni. Tehát tanulják meg azt, hogy az a 200 ezer ember, 200 ezer katona mit csinált, hol volt, hol járt, de próbáljanak meg a csabai eseményekre is koncentrálni. Hiszen 1944. október 6-án a front eléri Békéscsabát, és arról egy kicsikét részletesebben beszélünk az órákon.
– Ön is említette, hogy ezekkel a csabai és a helyi vonatkozású, kötődésű emberekkel közelebb próbálja vinni a gyerekekhez a történelmi eseményeket. Ez valóban sikerül? Valóban nyitottabbak ezáltal rá, és könnyebben meg tudják így érteni?
– Azt gondolom, hogy igen, és nagyon nagy rácsodálkozásai vannak a gyerekeknek, amikor a helyi történetet beleviszem a tanórákba. És akkor jönnek olyan mondatok, hogy „jé, hogy ez Csabán is megtörtént?” Hogy, „jé, ez a mi városunkban is volt?” „Jé, hogy ilyen emlékmű van nálunk is?” Hiszen Békéscsabán is van második világháborús emlékmű, és első világháborús is. Ebből kell kiindulni, és így lehet velük megértetni azt, amit ők fel tudnak fogni ebből. Nekem ez működik, én hiszek benne.
– Ez pluszmunkát jelent az Ön számára, időt kell rászánni és nagyon sok kutatást igényel.
– Ez valóban így van. Régóta tanítok, maradjunk ennyiben. Az ember azért már ennyi év tanítás után meg tudja tanítani a Don-kanyart, különböző eseményeket. Ehhez kell hozzátenni azt a pluszt, és nem kell külön órákat tanítani nekik még Békéscsaba történelméből. Egy-egy mondatot, ha belecsempészünk Mátyás királytól kezdve, az már jó. Tehát ne ragadjunk le csak a világháborúknál. Mátyás királytól kezdve végig a magyar történelmet lehet úgy tanítani, hogy a helyi történetet is beletesszük. Muszáj úgy tanítanunk.
– Ön miért tartja fontosnak, hogy napjainkban, 2018-ba is megemlékezzünk a doni hősökről? Mi az a plusz, mi az az üzenet, amit ők tudnak nekünk átadni?
– Először is azt, hogy soha többé ilyet! Soha többé ne ismétlődjön meg az, ami a '40-es években volt. A másik, hogy a katonák megérdemlik az emlékezést. Az a katona, aki több, mint 2000 kilométerre a hazájától egy cél érdekében harcol, és meghal, és a hozzátartozók még azt se tudják nagyon sokszor, hogy hol van a holtteste – megérdemli, hogy emlékezzünk rá. Fontos, hogy beszéljünk róluk, hogy akár emlékmeneteket tartsanak itt Békés megyében is a tiszteletükre. Azt gondolom, hogy ez nagyon fontos nekünk is, illetve nekik is.
