A feladatokat több mint 125 éve az állam által meghatározott intézmények látják el.
A magyar társadalombiztosítási jog kialakulása a XIX. század második felére nyúlik vissza. Ebben az időszakban a gazdasági fejlődéssel együtt megnövekedtek a társadalmi kockázatok, és szükségessé vált a gazdasági eredetű veszélyforrások – betegségek, munkabalesetek, foglalkozási ártalmak, stb. - által előidézett, majd később az öregséggel összefüggő hátrányok kezelése.
Ezt megelőzően elsősorban a különösen veszélyes bányászat területén jelent meg a segítségnyújtás szükségessége, melynek során a bajba jutott társakról, és hozzátartozóikról önsegélyezés útján, adományokból, majd munkaadói befizetésekből gondoskodtak. Létrejöttek az ún. „bányatársládák”. Hazánkban az elsőt Thurzó János körmöci főkamaragróf alapította 1496-ban. Említést érdemelnek még az egyházak támogatásával kialakított betegszobák, valamint az 1224-ben Selmecbányán, és 1334-ben Besztercebányán felépített kórházak. Ezen intézmények a társadalombiztosítás korai intézményeinek tekinthetők.
Az első, állam által megszervezett, szociális ellátórendszer az egységes Porosz Királyság 1871-es megszervezése után született. A koncepció kidolgozása Bismarck kancellár nevéhez fűződik. Az 1883-ban Németországban, 1888-ban pedig Ausztriában, a kötelező betegségi biztosításról megalkotott törvények nagy hatással voltak arra, hogy hazánkban is létrejöjjön az ipari és gyári alkalmazottak kötelező betegségi biztosításáról szóló 1891. évi XIV. számú törvénycikk. E rendelkezés első lépésnek tekinthető a kötelező társadalombiztosítási rendszer kiépítésében.
A társadalombiztosítás körébe vont személyek, Magyarországon mintegy 4,5 millió biztosított, nyugdíj- és egészségbiztosítási járulékfizetésre kötelezettek és a kockázatok bekövetkezése esetén különböző, előre meghatározott társadalombiztosítási szolgáltatásban részesülnek.
Dávid Ferenc
főosztályvezető-helyettes
Békéscsabai Járási Hivatal
Családtámogatási és Társadalombiztosítási Főosztály
