– A Parkinson kór egy lassan előrehaladó, mozgászavarokkal járó degeneratív idegrendszeri betegség, amelynek hatására az agy egyes részei fokozatosan leépülnek. Az orvostudomány mai állása szerint a betegség gyógyíthatatlan, viszont lassítani lehet az állapotromlást. Hogyan derült fény arra, hogy Parkinson kórod van?
– Hetvenéves korom körül, amikor különböző fizikális gondjaim voltak, átestem több vizsgálaton. Volt orvos, aki azt mondta, olyan súlyos a gerincem állapota, hogyha ott bármit tennének, kártyavárként omolhatna össze. Erős fájdalomcsillapítókkal éltem, nagyon megviselt ez az időszak. Az egyik békéscsabai orvos azt javasolta, hogy keressem fel Szegeden dr. Barzó Pál professzort, aki idegsebész és tanszékvezető egyetemi tanár. Ő megnézte a leleteimet, és azt mondta, hogy nagyon nem stimmel valami. Miután elküldött egy ismételt MR-vizsgálatra, közölte, hogy olyan mértékű gerinccsatorna-szűkületem van, amely már bénulás előtti állapot, emellé még nyitott gerincsérv és egy bizonyos mértékű gerinc-szétcsúszás is társul. 2018 májusában megműtöttek, reménykedtem, hogy ezután gyorsan gyógyulok majd itthon, Békéscsabán, de nem voltam jól. Dr. Szlávik Győző pszichiáterrel szinte baráti viszonyban voltunk, jártam hozzá, majd 2018 decemberében azt mondta, jó lenne, ha befeküdnék az osztályra, ahol kivizsgálnának. Voltam CT-n, MR-en, majd amikor 2019 áprilisában vissza kellett mennem kontrollra, a szegedi professzor az újabb leleteimet látva megjegyezte, hogy tipikusan Parkinson kórra utaló jelek vannak az agyamban.
Blanka a 70. születésnapját Novák Magdival és a Sorsfonó Társulattal is megünnepelte 7 évvel ezelőtt
– Mi történt azután, hogy valóban kiderült a betegséged?
– A professzor úr javasolta, hogy keressem meg dr. Klivényi Péter neurológust, tanszékvezető egyetemi tanárt. Ő nagyon kedvesen fogadott, sok mindent kérdezett tőlem, így az is világossá vált például, hogy amikor a gerincműtétem utáni napokban alig tudtam enni és kiesett még a számból az étel, az már a Parkinson miatt volt. Voltak más tüneteim is, remegett az egyik lábam, remegett a kezem, leejtettem dolgokat. Amikor ezek a tünetek jelentkeztek, és még nem tudtam, hogy miért – csak azt, hogy valami van az agyamban, ami nem stimmel –, az nagyon ijesztő volt. Amikor viszont kiderült, hogy ez a Parkinson miatt van, valamelyest megnyugodtam: legalább lehet tudni, mi bajom van.
– Szembesülnöd kellett azzal, hogy a Parkinso kór nem gyógyítható, viszont nagyon sokat tettél azért, hogy a tünetek ne uralkodjanak el rajtad. Mi mindennel próbálkoztál?
– Jártam Lenkefi Mónikához magánórákra jógázni, valamint a meditációs csoportjába, jártam Makrai Vikihez jógával ötvözött gyógytornára. Barzó professzor javaslatára emellett napi 5 kilométert gyalogoltam, örömtáncra jártam – ezek nagyon sokat segítettek, szinte alig éreztem a Parkinson tüneteit. Ezen kívül gyógyszert kellett még szednem. Eldöntöttem, hogy amit lehet, megteszek magamért: voltam például Béky László természetgyógyásznál, elmentem dr. Szűcs Zoltán gasztoenterológushoz, majd a vele való konzultáció után elkezdtem egy speciális étrendet követni, folyamatosan tanulva, hogy mit miért lehet, vagy miért nem.
– Mindezek segítségével mennyi ideig javult, vagy inkább stagnált az állapotod?
– Körülbelül két évig stagnált. Dr. Klivényi Péter azt mondta, ahhoz, hogy lassítani tudjam a leépülés folyamatát, stabil immunrendszerre, sok mozgásra és stressz- és túlterhelés-mentes életre van szükségem. Igyekeztem mindent megtenni, de a stressz-mentesség nem jött össze. Már jó ideje nyugdíjas vagyok, de dolgoztam családterapeutaként és pszichodráma-vezetőként. A családterápia során úgy tapasztaltam, hogy a gyermekvédelmi ellátó rendszer korántsem teljes és szerintem vannak olyan szegmensei, amelyek nem szolgálják jól a családokat. Ennek a családokon érezhető következményei nagyon megviseltek. A Parkinson kórosoknak javasolt, hogy ha a neurológus egyben nem pszichiáter is, akkor forduljanak pszichiáterhez, hiszen gyakran lehetnek mélyponton. Amikor így összejöttek a dolgok, Albert Andráshoz jártam terápiába és járok a mai napig. Hálás vagyok neki, hogy földi létem végéig vállalta a pszichoterápiás kísérésem. Ott kiderült, hogy a családterápia egyes nehézségei a gyerekkori traumáimmal kapcsolatos érzéseket hozták vissza. Nehezen, de elengedtem az életemnek ezt a szálát és elengedtem a pszichodrámát is. Hálás vagyok, hogy egy workshopon, Vikár András segítségével, dramatikusan köszönhettem el a pszichodrámától, és hálás vagyok azért is, hogy e tekintetben még időben felismertem a korlátaimat. És amikor már úgy láttam, hogy mindezekkel tovább tudom vinni az életemet, jött egy hasi műtét.
Blanka egy évekkel ezelőtti fellépésen, a Sorsfonó Playbackszínházi Társulat oszlopos tagjaként
– Miért volt szükséged műtétre?
– Volt ismét egy bélelzáródásom 2023-ban – valójában az életem során már a sokadik –, amit muszáj volt megműteni. Éppen kimásztam a gerincműtétből, amikor hátradőltem volna, jött a Parkinson, majd amikor már ahhoz is „hozzászoktam”, ez a műtét, melynek szövődményét egy életen át viselnem kell… 2024 februárjában dr. Szőke Henrik antropozófus orvos segítséget is kértem, aki a mai napig útitársam ebben a küzdelemben.
– Hogyan zajlanak jelenleg a mindennapjaid?
– Hétfőnként a Csabagyöngyében vagyok, a Sorsfonó Egyesület antropozófiai beszélgető körében. Keddenként más Parkinson kórosokkal együtt online énekóránk van, itt mozgással összekötött énekgyakorlatok vannak. Szerda esténként az Emich Szabolcs által vezetett online antropozófiai csoporthoz csatlakozom, csütörtökön pedig Makra Viki gyógytornát tart az otthonomban. Havonta egy alkalommal Kiss Viktor, Waldorf festőművésszel festek, havonta két alkalommal szombaton pedig Waldorf-programon veszek részt – szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy Békéscsabán létrejöjjön egy Waldorf óvoda. Nagy Ágoston biográfus vezetésével dolgozom a saját biográfiám elkészítésén, ehhez igénybe vettem egyéni, valamint csoportos biográfia órákat is. Itthon a takarításban van segítségem, a férjemnek hétközben hozatjuk az ebédet, viszont magamra, illetve hétvégén én főzök. Közben folyamatosan rajtam van a Gondosóra, hogy ha probléma lenne, ez is ad egyfajta biztonságot.
– Mi az, amiben egyre inkább érzed a Parkinson jeleit és mi az, ami most is simán megy?
– Nem tudok már kézzel írni, szerencsére gépen még megy, bár sok hibát vétek. Amikor elkezdtem érezni, hogy a kézírás egyre nehezebb, kitaláltam, hogy festek. Jártam a Padlásterápia foglalkozásaira, mindenféléket festettem, köztük sok mandalát. Ez később abbamaradt, de a terveim között szerepel, hogy ismét ilyet is fessek. Elkezdtem elveszíteni az egyensúlyomat, egyre többször elesem, mostanában pedig nagyon nehezen tudok elindulni, mintha lefagynék. Volt olyan is, hogy hiába váltott zöldre a lámpa a zebránál, egyszerűen nem tudtam elindulni, hogy átmenjek. Aztán valaki segített és miután már elindultam, nem volt gond. Sok minden egyre nehezebb. Rosszul és keveset alszom, a reggeli felkelés lassan megy, a felöltözés kész cirkusz. Már csak a konyhában eszem, mert sok minden lepotyog, mellé megy. Már nem vezethetek, sőt az autóba ki- és beszállás is nehéz lett. Sok mindenben bizonytalanok lettek a mozdulataim, amit korábban otthon mondjuk fél óra alatt megcsináltam, ahhoz most vagy másfél óra kell – mindez olyan méltatlan; ép ésszel végigélni nem könnyű. És persze, hogy ne romoljon gyorsabban az állapotom, kötelező gyalogolni, mozogni, kötelező betartani sok-sok szabályt... Megannyi testi-lelki fájdalom: Parkín-kór!
– Kérdezhetek-e olyat, hogyan képzeled el magad 4-5 év múlva?
– Megbékélten a sorsommal. Elégedetten, teljese belső harmóniában, nyugalomban önmagammal. Öt év múlva már szeretnék odaát lenni, a szellemvilágban. Tudatosan készülök arra, hogy egyre közeledik az elmúlás. Volker Fintelmann Szépen megöregedni – hogyan merjünk öregnek lenni című könyvét olvasom, sajnos egyszerre csak 2-3 oldalt, mert a szememmel is problémák vannak. Az öregedés végső fázisa, hogy a fizikai testünket el kell engedni, hitem szerint erre is fel lehet készülni. Nem küzdök azért, ami számomra már lehetetlen, hanem tudatosan készülök arra, ami vár rám, de ehhez kellett az antropozófia, kellett az én hatvanon túl megtalált Isten-hitem. Az életem során sok mindenen átmentem, és bár idős koromban érkeztem meg Istenhez, de már Ő az iránytűm, akire – a mindenben mellettem álló családom mellett – mindig számíthatok, és aki bármilyen vagyok is, szeret, elfogad és segít engem.
Galéria
