Nem könnyű műfaj a balatoni kiruccanás, különösen egy kisgyermekkel, aki a mintegy 400 kilométeres út átvészelése után azért nem azonnal akklimatizálódik a magyar tengeri levegőhöz. (Ami ugyan nem sós, de cserébe... no, majd kiderül, hogy cserébe milyen!) Mégis elindultunk, mert hát ritka az ilyen családi kirucc, és hatvanéves sem minden nap lesz az ember szüleje.
Legyűrve kocsisorokat, hétvégi (értsd: béna) sofőröket, pisilési ingereket és pelenkacseréket végül is megérkeztünk a haciendába, amely a zalai település egyik frekventált területén épült meg. Ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak, szól a mondás, de hogy mit csináltak a rómaiak, azt már most nem lehet tudni. A turistákon általában csak az nem látja, hogy turista, aki maga is az: van a messziről érkezett, a helyi kultúrát nem ismerőknek egy ilyen sajátos nyomoruk, amikor látványosan próbálnak úgy tenni, "mint a rómaiak", vagy hát jelen esetben a vashegyiek. Lehet, hogy ez a kellemetlen, szorongató érzés csak az én szűmben horgad fel minden áldott "távolba érkezéskor", más meg oda se bagózik, de ez már így marad. Egy biztos: a Balaton mellett nem fordul meg az ember fejében, hogy ne mártózzék meg, ez egyfajta kanti kategorikus imperatívusz.
"Hol csobbanás van, ott csobbanás van", írta meg Illyés Gyula híres, 'Egy mondat a Balatonról' című versében, szóval fürödni indul a család, lehetőleg minél többször. A gyerek vízbe tunkolása ugye már rutin, szereti is, de azért ekkora tavat még ő sem látott, hunyorog is rendesen. A papa viszi be, természetesen, de azért apa és anya is bemerészkedik. Apa fogyott pár kilót, így ha nem is magabiztosan, de legalább póló nélkül vág neki a hullámoknak tejfehér bőrrel, UV-sugár után epedő anyajegyekkel a felsőtestén. Derékig a Balatonban állva tűnik csak fel, hogy szitakötőlárvák milliói lebegnek a vízfelszínen, ami (gondolom) a halaknak bejön, de az egyszeri úszó annyira nem örül a merülésekkor be-benyelt táplálékkiegészítőnek. Mindegy, innen már nem megyünk ki, kislabda is van nálunk, azt eldobálgatjuk a fiúkkal: kocaolimpikonok csápolnak magyar-szovjet meccset mímelve.
Egyébként nyugalom van, a légy szárnya nem hallatik (mer' az is ott úszik a vizen), magyarok pihennek a magyar tengeren, jól van ez így. Még a 'D' felségjelzésű autók tulajai sem hangoskodnak, cserébe viszont ők nudiznak elsőnek: meglett germán férfiak és nők szabadulnak meg itt-ott némi textiltől. Nem mondom, hogy rögtön a PETA-ért kiáltottam volna, de azért Herman Melville hőse, Ahab kapitány biztosan élezte volna a szigonyt egy-egy Frau láttán. Vizuális inger tehát akad bőven, ám hirtelen berregésre leszünk figyelmesek. Kémlelő indiánokként pásztázzuk az eget kezünket a szemünk elé emelve, a távolból egy kisebb repülő érkezik, nyomában nem chemtrailt, hanem egy hosszú molinót húzva: Szabad strandot mindenkinek! E mondat mögött a hirdetést fizető párt betűjele fityeg, a felismerés pedig egyesekből kacajt, másokból pedig, mint az egyik mellettünk álldogáló idősebb úrból is, mélyebb érzelmeket vált ki. Jelzett úr az albán légvédelmet lepipálva rázza öklét az ég felé, mi pedig tudjuk, hogy a pilótafülkében és a pártközpontban ülők anyukái erősen csuklani kezdenek a cizellált mondatok nyomán.
Amúgy gyorsan elrohan ez a pár nap: oda se figyel az ember és már az autóban ül, hazafelé tartva. Nyilván tudjuk, hogy nem a Balaton a lényeg, bárhol máshol jó az ilyen randevú, de azért néha kell egy nagyobb lélegzetvételű eltáv. Ezt a megérkezés utáni első munkanapon realizáltam. Az abszintot vénásan fogyasztó francia költők spleenje a fasorban nincs ahhoz képest, amit én éreztem hétfő reggel. Mert amennyire gyorsan elröppen az idő (ahogy az jó társaságban szokott), olyan mély benyomást tud tenni egy-egy mozzanat. Ezek sózzák meg az életet – és egy kicsit a Balatont is.
