Szilágyi Sándor: A hagyományokat, a kultúrát meg kell élni

A magyar kultúra napját 1989 óta január 22-én ünnepeljük, mert Kölcsey Ferenc a kézirat tanulsága szerint ezen a napon fejezte be a Himnuszt 1823-ban. Gyulán, Erkel Ferenc szülővárosában állították ki 2017-ben a Himnusz eredeti kottájának kéziratát, valamint Kölcsey Ferenc nemzeti imádságának kézzel írott változatát. Kultúráról és történelemről a 7. Tv Aktuális című műsorában Szilágyi Sándor történésszel Szabó Rita műsorvezető beszélgetett.

 

– Miért volt ez különleges a tavalyi évben?

 

Önmagában azért is különlegességnek számít ez, mert a Himnusz kézirata korábban sosem járt Gyulán. Az emberek most nézhették meg ebben a városban először. Talán nem kell hangsúlyoznom a Himnusz és Gyula kapcsolatát, hiszen Erkel Ferenc városunk híres szülötte volt, aki megzenésítette, és 1844-ben be is mutatták ezt a megzenésített művet, amit azóta is ismerünk.

 

Mi volt ennek az oka, hogy korábban ez a két kézirat együtt nem volt látható? Csak így hozta sors? Csak véletlen?

 

Nem csak a véletlen, ezt nehéz lenne mondani. Gyula tulajdonképpen a kultúra városa itt vidéken, ráadásul a Viharsarok szegletében, az ország egyik keleti végében van. Nyilvánvaló – ráadásul kapcsolata van a Himnusszal –, hogy ezen a helyen bemutatni a Himnusz eredeti kéziratát mindenképpen különleges alkalom. Ez az embereknek egy olyan lehetőséget nyújt, amit magasztosabb pillanatot kölcsönöz het akár egy-egy hétköznapnak is.

 

Ha már ez egy ilyen különleges lehetőség volt, éltek vele az érdeklődők? Sokan megtekintették a tavalyi év során a kéziratokat?

 

A látogatószám nagyon magas volt. Nemcsak a városunk szülöttei, vagy a megye szülöttei látogatták meg, hanem a távolabbi vidékekről is jöttek. Országszerte híressé vált Gyula ismét.

 

Milyen visszajelzéseket kaptak a programról? Hogy tetszett az érdeklődőknek?

 

A legtöbb ember mondhatom, hogy átszellemülten érkezett. Akikkel volt szerencsém erről beszélni, ők mind egybehangzón állították, hogy ez nem akármilyen pillanat, testközelből látni, megérinteni a Himnuszt, látni Kölcsey kézírását, és így tovább.

 

 

– A magyar kultúra napjának történelmi szempontból milyen jelentősége van?

 

A Himnusz keletkezésének napját választották meg 1989-ben a magyar kultúra napjává. Ez csak egy emblematikus pillanat a magyar történelemben, de ha átfogóan nézzük a magyar történelmet, akkor a magyar kultúra világszerte megtalálható. Ha csak a megyénkből a híres személyeket nézzük, ott van például Pomutz György, aki világszerte híressé vált, például Alaszka megvásárlása Amerika szempontjából részben hozzáfűződik. De lehetne napestig sorolni a hírességeket. A megénekelteket és a meg nem énekelteket egyaránt, akikről a magyar kultúra napja szól. Néha – véleményem szerint tévesen – a magyar kultúrát csak az irodalommal, a néptánccal, a népzenével azonosítják, és a történelmet kihagyják ebből. Pedig szerintem ezek között igazából nem lehet különbséget tenni, nem lehet ezeket rangsorolni. Ezek mind együttesen alkotják a magyar kultúrát. Egy kedvelt idézettel szólva a hagyományokat, vagy akár a kultúrát nemcsak ápolni kell, hiszen nem beteg, nem őrizni kell, hiszen nem rab, hanem megélni kell. A történelemben véleményem szerint ugyanígy kell eljárni. Ebből a szempontból az ilyen kézzelfogható dolgok, amelyek közelebb hozzák az emberekhez a történelmet, rendkívül fontosak. Talán mindig a fiatalok számára a legfontosabbak ezek. Amikor történelemórán tanulják a magyar történelmet, akkor is talán egy-egy arcot látnak, egy-egy fényképet, egy-egy kiragadott momentumot, amit meg kell tanulni kötelező módon. De ha sikerül őket valamivel közelebb vinni a magyar történelemhez érdekes történetekkel, akkor mindenképpen jobban meg lehet élni a történelmet, és így fogják majd továbbadni is. Egy történésznek véleményem szerint ez a legfontosabb szerepe, hogy az általa felhalmozott tudást át tudja adni valamilyen módon, mert akkor az sosem fog elveszni. Amikor a fiatalok megkérdezik, hogy miért kell történelmet tanulni, hiszen a történelem csak évszámok összessége, én azt szoktam mondani, a történelmet mindig úgy kell elképzelni, vagy a jelenünket, az életet, mint egy fát. A jelen az a törzse, a gyökerei a múltja, és a jövő az a lombos virágzó fa. Viszont ha a gyökerektől megfosztjuk ezt a fát, a jelenben még lehet élni, de a jövője az semmiképpen sem lesz meg. Ez a magyar kultúrának is az egyik lényege. Ezért kell megismertetnünk, és megszerettetnünk az emberekkel.

 

Ön is említette, hogy sokan „beskatulyázzák” a kultúrát, és az irodalommal, zenével azonosítják. Összességében mit érthetünk a kultúra fogalma alatt?

 

Minden beletartozik a magyar kultúrába, ami a magyarok összességét, a magyar összetartozást jelenti. Tehát a zenéinket, neveinket, történelmünket, az irodalmunkat, és így tovább mindent idesorolhatunk, ami a magyarokhoz köthető. Hiszen például mindenütt megtalálhatók a magyar nevek, illetve vannak magyar cselekedetek, amelyek az egész világ kultúráját meghatározzák. Ha Rubik Ernő nevét mondjuk, mindenkinek a világon eszébe jut a Rubik-kocka. De ha például Old Shatterhand nevét halljuk, talán eszünkbe nem jutna, hogy Xantus Jánosról mintázták. Karl May levélben kérte meg Xantus Jánost, hogy szerepeltethesse. Vagy például Kairóban ma is ismernek egy bizonyos Bányai Júlia nevű asszonyt, aki 1848-ban férfinéven, az egykori férje nevén lépett be a magyar honvédseregbe, harcolt, majd pedig Törökországba emigrált, és onnan az akkori férjével ment Kairóba, ahol a Fáraóhoz című fogadót üzemeltette, ami híres volt a történelem során.

 

Ezek valóban nagyon érdekes információk. Említette, hogy nem ápolni és őrizni kell a kultúrát, hanem megélni. Hogyan tudjuk megélni a kultúrát a mindennapokban?

 

Amik engem lenyűgöznek, azok pontosan ezek a történetek, amiből most egy-kettőt a teljesség igénye nélkül kiragadtam. Sok ilyen Békés megyei vagy gyulai vonatkozású volt. Dehát minden szentnek maga felé hajlik a keze. Például a Gyulai Almásy-kastély és Látogatóközpont egy ilyen hely, ahol pontosan a modernitás, az interaktivitás az, amin keresztül a fiatalabbakhoz könnyebben lehet szólni. Meg lehet ragadni az érdeklődésüket, és ezáltal valahogyan a történelem iránti, a kultúra iránti érdeklődésüket fent lehet tartani. Itt lehetőségük van arra, hogy megéljék ezeket a dolgokat.

 

A 21. században mennyire figyelünk oda a kultúrára, mennyire van jelen az emberek mindennapjában? Milyen tapasztalatai vannak ezen a téren?

 

Ha patetikusan akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy az internet korában pont, amikor minden elérhető, amikor mindennek szinte utána lehet járni, jobbnál jobb tanulmányokat lehet közölni és elérni az interneten, szomorú az, hogy az embereknek nem elég nagy a tudásuk. De pontosan ezért kell velük ezt megismertetni, mert önmagában csak minden lebegne. Ezért kellenek az ilyen helyek. Például ahogy említettem, az Almásy látogatóközpont is. És nem mondanám reménytelennek egyáltalán a helyzetet, hiszen az a tapasztalat, hogy a fiatalok érdeklődését is ugyanúgy meg lehet ragadni, ha esetleg nem papírízű adathalmazokkal bombázzuk őket, hanem jobbnál jobb történetekkel, amik minket is meghatároznak. Hiszen ami a múltban lecsengett, az a jövőben ver visszhangot.

 

Ha már a fiataloknál tartunk, ők milyen kapcsolatba vannak a kultúrával? Lehet azt mondani, hogy a mai fiatalok kulturáltak, tisztába vannak a kultúrával, művelik azt?

 

Megint abból indulok ki, hogy legtöbbet ezt lehet talán hallani, hogy bezzeg a régi fiatalok. Érdekesség, hogyha visszamennénk 100 évvel ezelőttre, ugyanilyen újságcikkeket lehet találni, sőt már az 1500-as években is bezzeg a régi fiatalokról van szó. Sosincs új a nap alatt. Ugyanez érhető itt is tetten. Nem lehet azt mondani, hogy a régi kor embere jobb volt. Régen is ugyanolyan emberek éltek, mint mi, ugyanúgy voltak bátrak, ugyanúgy féltek, ugyanúgy szerettek, ugyanúgy gyűlöltek. De az ő cselekedeteik meghatároznak minket is, a mai életünket is, és a mai fiatalok is ugyanúgy vevők erre. Ma már nyilvánvalóan a modernitással kell fölvenni a versenyt, és ehhez mérten kell a kultúránkat ápolni. A modernitást legalábbis beolvasztani, és mindent, ami a magyar kultúrát gazdagabbá tudja tenni, azt meg kell élni, és be kell fogadni.

 

Említette, hogy a modern technikán keresztül azért meg lehet fogni egy kicsit jobban a fiatalokat. Nyitottabbak így a kultúra felé is?

 

Véleményem szerint mindenképpen, hiszen a fiatalokban is ugyanúgy megvan a történelem szeretete. A jövőt megélni csak úgy lehet, ha a múltat nem feledjük el. Ez a gyermekekben, fiatalokban ugyanúgy megvan. Ugyanúgy szeretik a hősöket, ugyanúgy szeretik a meséket, és a történelmet nagyon könnyen meg lehet ezáltal ismertetni, és a véleményem szerint nagyon vevők erre. Szerintem mindenki kicsit szeretne büszke lenni arra, hogy magyar, és van is miért büszkének lenni. A magyar kultúrát magyar emberként mindenképpen azért fontos méltatnunk, és méltóképpen megélnünk, mert minket ez határoz meg.

 

Melyek azok a programok, amelyekkel a fiatalokat is még jobban meg lehet fogni?

 

Például az is nagyon jó volt, hogy tavaly itt volt a Himnusz kézirata, mert testközelből láthatták, amit Kölcsey annak idején megírt. Hiszen korábban fölütöttük a történelem tankönyvet, ott volt Kölcsey képe, meg a Himnusz, amit meg kellett tanulni. Sok esetben megfoghatatlan dolognak számított. Viszont amikor testközelből tud az ember a múlttal, az ilyen rendkívül nagy jelentéstartalommal bíró dolgokkal megismerkedni, az mindenképpen hatást gyakorol rá.

 

A történelemórákon ritkán van lehetőség arra, hogy a múltból kézzelfogható dolgokat mutassanak a gyerekeknek. Melyek azok a praktikák, amelyekkel mégis figyelemfelkeltőbb lehet a gyerek számára a történelem, illetve a kultúra?

 

Ismétlem magamat, de végeredményében ezek az érdekes történetek mindenképpen ott vannak, illetve a tárgyi emlékeket is bele lehet vinni, hiszen azt szoktuk mondani, hogy egy történésznek a régészet segédtudományt jelent. Nagyon sok tárgyi emlékkel bír Magyarország. A Munkácsy múzeum, vagy a gyulai múzeum is rendkívül gazdag anyaggal bír, amiket megismertetve közel lehet hozni a múltat. Például ha egy kisfiúnak megmutatunk egy végvári szablyát, és elmondjuk, hogy ezt egy olyan végvári vitéz forgathatta, aki korábban 1566-ban megvédte, vagy legalábbis próbálta megvédeni Gyulát a törökökkel szemben, egy több mint 15-szeres túlerővel rendelkező sereggel szemben, akkor látszik, hogy megborzong, és átérzi azt, hogy nem akármi van a kezében.

 

Ezekkel a helytörténeti információkkal még érdekesebb, izgalmasabb tud lenni egy-egy óra. Ezek gondolom, pluszmunkát igényelnek a tanárok részéről is.

 

Mindenképpen. Tehát a plusz erőbefektetés az mindenben benne van, de véleményem szerint ezeket a dolgokat nem lehet anélkül elvégezni, hogy az ember valamiféle szenvedélyt, valami tüzet ne érezne magában, mert anélkül értelme sem lenne, csak nyűg lenne. Ugyanúgy, mint ahogy megtanulni bebiflázni tíz oldalnyi szakirodalmat, vagy éppen a gyerekekkel megtanultatni tíz évszámot, tíz nevet, tíz fogalmat – nem fogják ettől megszeretni a történelmet, de így átadni sem lehet a történelem szeretetét. Aki meg nem szereti a történelmet, az ne menjen történésznek.

 

Megosztás:

Címke: , ,