Minden gyermek születése felér egy kisebb csodával. Van, akinek ez a csoda nem adatik meg, van, akinek egyszer-kétszer, és van, akinek többször is. Szferléné Dénes Pálma – akivel anyák napja alkalmából beszélgettünk az anyaságról, családról – nyolcszoros édesanya. Férjével, Attilával nyolc gyermek édesszülei. A sors úgy hozta, hogy Pálma bátyja, Dénes Zoltán fájdalmasan korán eltávozott, és pár év múlva követte őt felesége, Angéla is. Gyermekeik, Éva, Zsófi és Gigi mögött – akik mára már felnőttek – szintén ott állnak a háttérben Szferléék, ahogy Angéla testvére, Harangozó Ilona is.
– Zoli és én is mindig úgy gondoltuk, hogy baj esetén a te gyereked az én gyerekem is. A lányokat nagyon jól nevelték a szüleik, tőlük kaptak meg mindent, ami az élethez kell, jó példát adtak nekik emberségből. Ők vetettek, metszettek, az aratás a miénk. Csak ott vagyunk nekik, ha kellünk.
– Az egyik közösségi oldalon időnként beszámolsz az életetek apróbb-nagyobb történéseiről. Nagy szeretettel írtál édesanyádról is.
– Édesanyám nagyon erős jellem. Eltemette első három gyermekét, akik egyébként egészségesen születtek. Utána született Zoli, a bátyám, majd én, és később született egy öcsém is, aki szívbeteg volt, és három éves koráig élt csak. Aztán 2002-ben elment Zoli és később a felesége is. Édesanyám a veszteségeket úgy dolgozta fel, hogy közben az ő keresztény hite nem ingott meg, nem vádolta Istent mindazért, ami történt. Vegyészként dolgozott, és még ma, 82 évesen is korrepetál gyerekeket fizikából, kémiából, matematikából. Édesapám mentős volt – mi érzékeny családban vetődtünk partra. Ez a sok veszteség valahol biztos ott munkált a lelkemben. Mindig nagy családot szerettem volna, tudatos vállalás, hogy azzá lettünk. Úgy gondolom, minden gyermekben van valami olyan plusz, olyan csoda, amit ki kell bontakoztatni. Ráadásul, ha vannak gyermekek, rögtön eltűnik a miért ne. Csak miért és hogyan van, hiszen a kiért már adott.
– Hogyan jöttek sorba a gyerekek, és mivel foglalkoznak?
– A legidősebb lányunk, Anna már a saját lábán áll, önálló, konduktorként dolgozik Békéscsabán. A következő gyermekünk, Tamás, fizika-földrajz szakon mesterképzős, tanárember lesz. Péter fiunk Vácott óvodapedagógus, nagyon szeretik a gyerekek, a kicsik itthon is csak „jó embernek” hívják. Csabi fiunk a Bartókban végzett, aztán nagy váltással innen ment az orvosira, ahol most másodéves. Mátyás Szegeden jár az Arany János tehetséggondozó program keretében a Radnótiba, ő jövőre érettségizik majd. Veronika a katolikus iskolában hatodik osztályos, Sára elsős, Mihály pedig az ősszel megy első osztályba. 23 év után most ősztől lesz az első olyan év, hogy nem lesz óvodás gyermekünk – kicsit nehéz is ezt elengedni.
– Mit jelent számodra az anyaság?
– Mindent, hiszen ebben minden benne van. Az élet vidám oldala és a nehézségei is, de legfőképpen a remény. Azt hallottam valahol, hogy Isten hat nap alatt teremtette meg a Földet, de előtte megteremtette a reményt. Azt hiszem, így van ez az anyasággal is – már mielőtt belevágunk, bennünk van a remény, és fontos, hogy ez mindig velünk is maradjon.
– Azt mondják, egy anya annyira boldog, mint a legszomorúbb gyermeke. Nálatok hogy van ez? Hogyan tudsz támasz lenni, ha küszködik valamelyik gyermeked?
– Fontosnak tartom a tapintatos, odafigyelő jelenlétet. Csak akkor szóljak, ha kell. Mindig úgy gondoltuk a párommal, hogy a gyermek ajándék. A Példabeszédekben is benne van, hogy neveld gyermekedet a neki való módon, és ha felnő, sem feledkezik meg rólad. Tulajdonképpen ennyi a titok: meg kell találni, hogy kinek mi a saját útja, ez pedig egy családon belül is gyermekenként más és más. A barackmagból barackfa lesz, a meggymagból pedig meggyfa – azokká lesznek a gyermekeink, amikké lenniük kell.
– Mikor gyűlik össze a teljes család?
– Szenteste mindig együtt vagyunk, és időnként nyáron, hétvégeken is bográcsozunk, beszélgetünk. Egyébként is nagyon nyitott család vagyunk, mindenki kimondja, amit gondol, érez, és szinte mindig „kotyog” valaki.
– A gyermekek mellett dolgozol, és felnőtt fejjel szereztél diplomát.
– Pár éve eljött az ideje annak is, hogy tanulhassak. A férjem, Attila – aki egyébként postás – itthon tudott maradni az egyik gyermekünkkel, aki asztmás, a többiek pedig egyre önállóbbak voltak, így bátran belevágtam. Most terápiás segítőként dolgozom az AE Egyensúly Egyesületnél, ez nagyon az én világom, a személyes segítő munkát mintha Isten is nekem találta volna ki. Évekkel ezelőtt már csináltam hasonlót a MiÉrtünk egyesületnél. Most is szenvedélybetegekkel, pszichiátriai betegekkel foglalkozom, olyan módon igyekszem őket segíteni, hogy megmaradjon az ő saját életük. Párhuzamosan végeztem el a szociális munkás és egészségszervező képzést, most mesterképzésen tanulok pasztorális tanácsadónak, ezzel párhuzamosan egészfejlesztőnek és mentálhigiénikusnak. Mindemellett önkénteskedem a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalomban is, amelynek vándorbölcsőjén ott áll a felirat: a világ minden gyermekkel újrakezdődik…
– Milyen célok lebegnek most a szemed előtt?
– A legfontosabb, hogy a gyerekek befejezzék az iskoláikat, stabil értékrendjük legyen, és megtanulják kihozni magukból azt, amire képesek. Ennél több talán nem is kell.
