– Békéscsabán a belvárosi iskolában, egykori alma materedben tartasz élménybeszámoló. Milyen érzésekkel jöttél?
– Egyébként is mindig jó érzés hazatérni, visszaérkezni Békéscsabára. A szüleim itt élnek a mai napig. Az pedig, hogy a péntek esti előadásnak a helyét a Belvár adja, különösen kedves számomra. Örülök neki, hiszen 12 éven keresztül jártam oda. Sőt, talán még mondhatom azt is, hogy a hegymászó pályafutásom kezdetén meghatározó élmények voltak azok a vándortáborok, amelyekben belvárosisként jártam be Magyarország középhegységeit.
– Tavaly teljesítetted a Lhoce-t. Egy korábbi interjúban mondtad, hogy nem meghódítod a hegyet, hiszen ott csak vendégek vagytok. Így volt-e ez most is?
– Így van. Szeretem hangsúlyozni, hogy szerintem a hegymászók nem hősök, én nem vagyok hős legalábbis. Egy egyszerű srác vagyok, aki a világ legmagasabb hegycsúcsaira szeretne feljutni. Amikor odafenn vagy, olyan körülmények közt, abban a magasságban, küzdve ott az oxigénhiánnyal, a környezeti hatásokkal, a kimerültséggel, kialvatlansággal és így tovább, igazából a saját bőrödön fogod érezni a legjobban, hogy mennyire jelentéktelen vagy, mennyire esendő. Véletlenül sem hódító vagy, véletlenül sem hős. Még csak nem is kell himalájai környezetbe menni ahhoz, hogy azt érezze az ember, mennyire apró is. Jó adag szerencse is kell ahhoz, hogy az ember feljusson, és ép bőrrel meg is ússzon egy ilyen kalandot. Bármilyen felkészült is vagyok, minden szakmai tudásomat, tapasztalatomat, mindent magam viszek nyilván egy ilyen hegyre. De akármilyen erős is legyek, akármilyen magabiztos, végül a hegy fogja eldönteni azt, hogy mi lehetséges, és mi nem.
– A Lhoce volt a harmadik olyan 8000 méternél magasabb hegy, amelyre feljutottál. A Broad Peak 2014-ben volt az első a maga 8051 méterével, de még nem tartozott bele abba a Big Five-ba, ami a te célkitűzésed. Mi is ez pontosan?
– Az első valóban a Broad Peak volt, és az csak 8051 méter. Most a hosszú távú célkitűzésem a Big Five nevezetű kihívás, ami Földünk első öt legmagasabb hegycsúcsának az elérését jelenti. Az én hegymászásomra jellemző, hogy tisztán mászok, azaz oxigénpalack használata nélkül, és magashegyi teherhordók igénybevétele nélkül. Tehát csakis a saját erőmre, saját szakmai tudásomra, saját döntéseimre támaszkodva. Önállóan szeretnék feljutni ezekre a hegycsúcsokra. Ennek az ötösfogatnak volt része a K2 2019-ben. Ráadásul első magyar megmászás volt. Klein Dáviddal jártunk a K2-n, amely 8611 méter. Tavaly pedig a Lhoce egy újabb szép siker volt, és az is 8500 méter fölötti csúcs. Akárcsak a K2-n, itt is szerencsés voltam a körülményekkel, jó idő volt, jó viszonyok voltak, és így tovább. Az egy dolog, hogy feljutottam végül a csúcsra, nyilván ettől sikeres egy expedíció, de még nagyobb sikerként tudom elkönyvelni azt, hogy mennyire jól sikerült maga az expedíció, milyen jól mentek a dolgok. Mert tényleg azt éreztem, hogy az elmúlt, most már több mint 10 évnyi expedíciózás tapasztalata, élményei beértek a tavalyi évre.
– Mitől sikeres egy expedíció? Mikor érzed ezt?
– Hivatalosan akkor, ha eléri a mászó, vagy a csapatnak legalább az egyik tagja a csúcsot, a legmagasabb pontot. A legfontosabb célkitűzés azért mégiscsak az, hogy épségben haza is térjünk. Viszont hogyha üres kézzel térünk haza, de nem sikerült feljutni a csúcsra, akkor az végső soron mégiscsak egy sikertelen expedíció. Ha meg nem térnénk haza, akkor az egésznek nem lenne sok értelme. Tehát a legfontosabb célkitűzés mindig az, hogy épségben hazajöjjünk. Azt gondolom, hogy maga az élmény lesz végső soron a legmeghatározóbb. Tehát például 2012-ben, az első expedícióm után, ami sikertelen volt, sokan kérdezték, hogy mi értelme volt ennek a két hónapnak ott az Isten háta mögött, Pakisztánban, hogyha nem jutottunk fel a csúcsra. Igazából rengeteget tanultam abból az egészből, szakmailag is meghatározó élmény volt a továbbiakra nézve is. Végső soron az lesz igazán fontos, hogy mit tapasztal meg, mit él meg az ember odafent, vagy egy ilyen expedíción. Egy különleges kulturális környezetben van az ember, különleges vallási környezetben, különleges ízeket van lehetősége megkóstolni, és így tovább. Ott vannak az emberélmények, amelyek szintén fontos részei ennek a komplex élménycsomagnak. Én egy kicsit zarándokútként is szoktam tekinteni ezekre az expedícióra. Lehetnek nehézségek, lehet öröm, bánat, kétség, félelem, minden – de egész biztos, hogy valamit változtatni fog bennünk, vagy legalábbis más szemmel fogunk visszatérni aztán a hétköznapi életbe.
– Úgy fogalmaztál: a hegy dönti el, hogy végül is hogyan fogad, hogyan enged tovább. Abszolút laikusként úgy gondolom, hogy minden hegynek más a személyisége. A Lhoce-nak milyen volt?
– Ha a K2-höz hasonlítom, nagyon komoly kontrasztot jelent a két hegy. Sokkal felszabadítóbb volt a Lhoce-n mozogni, mint a K2-n. A K2 egyébként a halálozási statisztikák alapján is egy veszélyes hegy. Objektív veszélyek szempontjából kifejezetten kockázatos az útvonal végig. Nagyon exponált, kitett, nehéz, extrém magasságban is technikailag nehéz szakaszokat kell leküzdeni. Ezzel szemben a Lhoce technikailag sokkal könnyebb. Igaz, hogy ott is ott van a Khumbu-jégesés, ami megkerülhetetlen, és lényegében egy orosz rulett. Az ember soha nem tudja, hogy mi történik abban a gleccser-labirintusban. De egyébként az útvonal jelentős része a K2-höz képest egészen más hangulatú. Az ember egy kicsit jobban elengedheti magát. Folyamatosan ébernek kell lenni itt is, tehát nem lankadhat az a figyelem, mégis bizonyos értelemben lazább. Mondjuk a K2-höz képest szinte az összes másik hegy barátságosabb.
– A Big Five-ból vannak még előtted csúcsok. Mi lesz a következő úti célod?
– Az öt legmagasabb csúcsból kettő már sikerült. A K2 ráadásul a legnehezebbnek tartott az öt közül. Tavaly a Lhoce csúcsán álltam sikeresen. Az álomterv most az, hogy az Everestre induljak el, ebben a pillanatban is zajlik az expedíció megszervezése és a felkészülés – lényegében már tavaly június óta. Nagyon remélem, hogy nagyjából egy hónap múlva el tudok indulni Nepálba. Az Everestnek palack nélküli magyar megmászója még a mai napig nincsen. És bár nem ez a fő motiváció, de azt szeretném hinni, hogy a K2-n elért siker és a Lhoce-n elért sikerek után jó esélyeim vannak arra, hogy feljussak Földünk legmagasabb pontjára oxigénpalack nélkül.
– Mekkora időintervallummal számolsz? Egyáltalán mi a minimum, amivel ilyenkor számolni kell?
– Jellemzően 2 hónapig tart egy ilyen expedíció. A tavaszi himalájai mászó-szezon az az április-május hónapokat jelenti. Április közepén érik el nagyjából az expedíciók az alaptábort. Utána kezdődik az akklimatizáció időszaka, amikor hozzászoktatjuk a szervezetünket a ritka levegőhöz. Én palack nélküli mászóként többet kell, hogy akklimatizálódjak, mint a palackos mászók. Az Everest esetében szerintem május második felében érhetek fel a csúcsra.
– Milyen összetételű csapattal indulsz most útnak?
– Megint egyedül fogok indulni Magyarországról. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen egyedül leszek a hegyen, hiszen az Everest esetében kifejezetten probléma és hátrány az, hogy milyen sokan vannak ott. A Lhoce-nak és Everestnek közös alaptábora van, az útvonal is megegyezik egészen 7700-7800 méterig. Ott tavaly is volt nagyjából 1000 ember. Olyan 6-700 regisztrált külföldi hegymászó, az őket segítő személyzet, a serpák, magashegyi teherhordók, hegyi vezetők, és így tovább. Érdekesség, hogy ebből a nagyjából 1000 emberből ketten voltunk, magamat is beleértve ketten, akik oxigénpalack nélkül, és magashegyi teherhordók nélkül mozogtak a hegyen. Ennyire pici kisebbséget jelentek, palack nélküli, önálló mászóként ezekben a magasságokban.
