„Sokszor nem tudom eldönteni, hogy exponáljak, vagy ugráljak”

– Akarva-akaratlanul analizálod az emberek beszédét?

– Való igaz, egyre többet figyelek rá, de magamra is. Egyelőre azonban, harmadévesen még javában a szakma elején vagyok. (Lilla az ELTE, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai karon, logopédus szakra jár.)

– Egy logopédus állás ma már biztosabb megélhetést nyújt, mint a fotós.

– Ezt én is észrevettem. A fővárosban, az iskolával párhuzamosan elvégeztem egy egyéves OKJ-s fotográfus szakot, és tényleg nagyon sok profi csoporttársam volt, akiknek pluszban volt egy „civil”, anyaállásuk is. A logopédiával is vannak terveim: például a végzést követően szívesen tanítanék beszédtechnikát, illetve vennék részt gyermekek fejlesztésében.

 – Visszalépve, miért a lencsét, és miért nem az ecsetet választottad?

– Amikor először fényképezőgépet vettem a kezembe, eldőlt az én utam. Amúgy jobban szeretek rajzolni, mint festeni; és ott is főleg a portrékat szeretem, mivel alapvetően emberközpontúnak vallom magam.

– Mióta fotózol?

– 2013-ban láttam először Rizmajer Antal képeit, amelyek annyira inspirálóan hatottak rám, hogy nyomban eldöntöttem, én is olyan fotókat szeretnék készíteni. Majd kaptam a szüleimtől egy gépet, és azóta nincs megállás. Persze már rátaláltam a „saját hangomra” is.

– A lelkesedésedből simán lejön, hogy lennél főállású képalkotó.

– Egyébként igen. Imádok fotózni esküvőket, rendezvényeket, koncerteket… Napokra feltölt, amikor nekem pózolnak az emberek. Van egy fiatal, feltörekvő zenekar, a The Corgiband, akikkel jó barátságban vagyok. És a minap felkértek, hogy készítsek róluk egy sorozatot. Igazából nagyon izgultam, mert imádom őket, és úgy álltam a munkához, hogy „Úristen, az egyik kedvenc bandámat fogom fényképezni!”.

– Honnan jött a koncertfotózás?

– A szüleimtől, akik rengeteg koncertélménnyel ajándékoztak meg – és a kettő jó kombináció. Először egy falunapon, ahol csak önmagamnak fotóztam, megengedték a szervezők, hogy közvetlenül a színpad elé állhassak. Annyira fantasztikus volt, hogy a zenészek által közvetített érzelmeket képi formában megfogalmazhattam. Egy koncert atmoszférája nagyon magával ragadó.

Galéria

– Mondjuk, ha fényképezel, akkor annyira nem tudsz figyelni a hangokra.

– Nekem a Halott Pénz a nagy kedvenc bandám. Egyszer a turnémenedzserük három számra beengedett fényképezni; és csakugyan, sokszor nem tudtam eldönteni, hogy exponáljak, vagy ugráljak a dalokra.

– Nem szoktak az emberek azzal zsibbasztani, hogy miért nem csinálsz már egy közös tárlatot apukáddal?

 – Volt már ilyen… Egyébként azon már gondolkoztunk apával, hogy milyen érdekes lenne egy olyan kiállítás, amelyet én megfotózok, ő meg lefest. De rájöttünk, hogy teljesen másképp „látunk”. Egymás képeit azonban sokszor véleményezzük; kvázi egymástól tanulunk. A fotózás eredendően kétfázisú. Először is jelen vagyok, amikor megörökítem az adott pillanatot; illetve otthon zajlik az utómunka, amikor megszerkesztem a képeket. Az utóbbit is nagyon szeretem, mert hasonló folyamatot végzek, mint amikor apa fest.