Simon György is legyűrte a Spartathlont

A halandók számára felfoghatatlan, az Athénból induló 246 kilométeres giga futóverseny végén Spártában Zétényi Szvetlána (vele a minap beszélgettünk) és Simon György is megérinthette Leonidász király szobrának lábát. Ezúttal az utóbbi ultrással beszélgettünk.

– Úgy tudom, echte békéscsabai vagy.

– Igen, itt születtem, jaminai bicskás vagyok (nevet), a Madách utcai általánosba jártam, majd a Közgé padjait koptattam.

– Sportolt valaki rajtad kívül a családban?

– Apu gerelyhajító, édesanyám rövidtávfutó volt, így a sport talán nem is volt kérdés, inkább csak az, hogy mi… Alsóban sportosztályba jártam, a felsőben Marosvölgyi Karcsi bácsi futballedző volt az osztályfőnököm és egyben edzőm is. Ebből kifolyólag sokat fociztunk, de az atlétikai versenyeken is szépen szerepeltünk. A mezei futóversenyek akkoriban még a reptéren voltak, emlékszem teli volt vakondtúrással, öröm volt ott futni gyerekfejjel. Középiskolában már egy kicsit a háttérbe szorult a sport, majd a szegedi Juhász Gyula Főiskola testnevelés-rekreáció szakára jelentkeztem.

Fotók: Spartathlon, Sparta Photography Club

– Közben folyamatos futottál?

– Nem. Noha a fősulin adott volt a sport a tesi és reki miatt, majd amikor hazajöttem, teljesen abbamaradt.

– Mivel foglalkozol?

– A Generali Biztosítónál vagyok értékesítési támogató, mellette a Center 3. emeletén van egy edzőtermem, illetve amatőr futókat készítek fel saját céljaiknak megfelelőn. Nem mellesleg a fősuli után elég tohonya gyerek lettem, dohányoztam vagy 30 éves koromig. 2015-ben tettem le a cigit és újra elkezdtem mozogni.

– Milyen szikra váltotta ki az elhatározásodat?

– Életem egy korszaka akkor zárult, amikor elhagytam, ami hátráltatott és előtérbe került, ami épített. Sok változás volt körülöttem, amit nehezen éltem meg, ezért kerestem egy olyan kapaszkodót, ami mindig kéznél van. A futás pont ilyennek bizonyult, hisz praktikusan mindig "kéznél" van. Segített legyűrni a plusz súlyt, ami a dohányzás abbahagyása után ugrott fel. Adott elérhető célokat és sikerélményt, de néha kiváló volt pszichológus helyett is. Ám visszakanyarodva az eredeti kérdésedre, elkeseredett ember voltam és nem akartam örökre ilyen maradni. A változáshoz pedig energia kell, gyakran nem is kevés.

– Gondlom, pici távokkal kezdtél.

– Konkrétan a ligetben kezdtem el futni. 5-10 kilométeres távokat, szerencsére a testem nem felejtett el mident, így könnyen visszarázódtam. Nem volt teljesen ismeretlen a mozgás, és szépen felkészítettem magam a félmaratonra. Amikor több időt kezdtem fektetni a futásba, akkor már jöttek a komolyabb célok is. Amikor megrekedtem és úgy éreztem nem tudok tovább fejlődni, akkor elkezdtem a triatlon irányába nyitni, igaz ez csak egy rövid kitérő volt.

– Ilyenkor az ember vérszemet kap?

– Így is fogalmazhatunk! Szeretek pályán lenni, szeretem azt a közösséget, ami a sport kapcsán körülvesz. Itt, Békéscsabán is nagyon jó közösség alakult ki az évek folyamán. Sokat köszönhetek nekik, és csak azért nem említek neveket, mert hosszú lenne a felsorolás és senkit nem szeretnék megbántani azzal, hogy esetleg kimarad.

– Akad olyan verseny amire jó érzéssel gondolsz vissza?

– Persze, rengeteg! Tisztán emlékszem az első 50 kilométes futásomra az Omszki tónál, de arra is amikor hazai pályán a Békéscsaba-Arad-Békéscsabán futhattam egy százast. Később hihetetlenül nagy élmény volt mikor az Ultrabalatonon teljesítettem a 216 kilométert vagy a 24 órás Eb-n válogatott színekben indulhattam Veronában.

– Hogy élted meg a Spartathlont?

– Miután a versenyről mozgóképes felvétel is készült, így egészen más volt kívülről látni magam, mint belülről. Megható volt a befejezés végpontja, mert amikor megérintettem Leonidász király lábát, néhány másodpercre elérzékenyültem. El is takartam az arcomat, megkönnyeztem, hogy sikerült a táv. Mindezt kívülről végig nézni más volt. Futás közben például nem láttam, hogy az utolsó kilométeren mögöttem vagy 15-20  gyerek bíztatva kísért. Annyira meseszerű még most is! Ez a verseny ettől is olyan különleges, sehol máshol nem volt még részem ilyen környezetben célba érni.

– Hány óra alatt teljesítetted?

– 30 és fél óra alatt.

– A 246 kilométer még kocsival is sok. Miképp tudsz 30 órán keresztül fitt maradni?

– Van egy csodaszép barátnőm, aki fitten tart! A verseny alatt ő kísért és segített pótolni az elégetett energiát. Amíg mozgásban vagyok, addig jellemzően nem szoktam elálmosodni, de az izmok serkentéséhez gyakran használunk koffein ampullákat, amely dupla kávé erejűek, és öt percen belül hatnak.

– Mi marad meg 30 órából?

– Szerencsére sok minden. Ráadásul miután visszanéztem képeket, aha élményem lett: „Jé, tényleg, jártam ott!”. Az egyik kisváros szélén egy komplett osztály kint szurkolt nekünk, az osztályból az egyik kisfiú elénk tekert és cb rádión bemondta a rajtszámunkat a tanáruknak, aki pedig karmester módjára adta tovább a gyerekeknek mit kell skandálni. Szenzációs érzés volt így átfutni közöttük!

Abban a két napban az ország nagyobbik részén, ha futóval találkoztak az emberek, akkor tudták, mert tudták, hogy Spartathlon van. Dudálnak, visítanak, akik kint ülnek kávéházak teraszán, felállnak kiabálnak, tapsolnak, és a célnál a befutóknak két oldalt szurkolnak az emberek.

– Mert megélitek a történelmüket. Anno szerinted tényleg le tudták futni ezt a távot?

– Az biztos, hogy akkor másképp éltek az emberek, és másra volt felkészítve a szervezetük. De ha belegondolsz, hogy hadiállapot van, és vinned kell a hírt, akkor az nem opció, hogy megállsz héderezni valahol. Annak a harcosnak akkor el kellet jutnia A-ból B-be. Szóval szerintem ez reális lehetett. Persze ma már sokkal kényelmesebbek vagyunk.

– Lehet, hogy 100 év múlva már nem is lesz lábunk.

– Készült már egy-két film arról, hogy a robotokat otthonról, ágyban fekve irányítjuk és ők helyettünk mindent elvégeznek. Nem annyira szeretném megélni azt a jövőt, de ki tudja.

– Bájos sztori.

– Volt egy német újságíró srác, aki dokumentumfilmet forgatott. Készített egy rövid interjút, amelyben angolul kérdezett, de mindenkinek az anyanyelvén kellett válaszolnia. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi sül ki ebből. Rékával a párommal pillanatok alatt összeadott minket és már férj és feleségként szerepeltünk a kis videóban.

– Menetközben nem szidtad önmagad, hogy mi a rákot keresel ott?

– Nem, mert nagyon vágytam rá, hogy elinduljak. De természetesen voltak benne nehézségek.

– Szveti mesélte, hogy nem is a kilométerekkel volt a baj, hanem a szintemelkedésekkel.

– Igen, itt Békéscsabán viszonylag nehéz készülni rá. Volt olyan edzésem, amikor a vasúti fölüljárón oda-vissza futkároztam. Legfeljebb futópadon lehetett volna szimulálni, hogy emelkedőre állítjuk, de azon a lejtmenetet még mindig nem tudtuk volna gyakorolni. Amikor elfáradnak az izmok az ember lábában, és lefele menet még egy-két követ is ki kell kerülni úgy, hogy ne legyen esés belőle, igen kellemetlen pillanatokat lehet átélni. Szerencsésen megúsztuk.

– Jövőre mi lesz? Elfutsz a Holdig és vissza?

– Igen, Elon Muskkal zajlanak már az útvonal-egyeztetések! Most hogy teljesült a Spartathlon, egy darabig élvezem ezt az élményt. Hogy mit hoz a jövő arra térjünk majd vissza egy másik alkalommal.

 – Az utolsó kilométereket a barátnőddel tetted meg.

– Ő is szeret futni, sportolni, amely még inkább összeköti a kapcsolatunkat. Neki is újdonság volt ez, sosem kísért még futót. Májusban az Ultrabalatonon tett egy kísérletet, ami sikerült. És most megnéztük, hogy milyen lesz élesben. Réka végig ott volt mellettem, szurkolt, segített. Szerintem sokkal nehezebb kísérőként részt venni egy ilyen versenyen, mint egy futónak, mert ahhoz a munkához sokkal nagyobb összpontosítás szükséges. A futónak egy dolga van: minél gyorsabban letudni a távot, míg a kísérő az, aki próbál mindent úgy tenni, hogy a futónak jó legyen. Nem is tudom, hogy csinálta végig, úgyhogy emelem a kalapom előtte. Nagyon ügyes volt!

Záró gondolatként köszönetemet szeretném kifejezni Réka, valamint a családom, a barátaim és az edzőm, Maráz Zsuzsi felé! Hálával tartozom nektek, hogy vagytok számomra. Azonfelül a Békéscsabai Atlétikai Club és a békéscsabai önkormányzat támogatását is köszönöm.