Egy kis felvezetés.
Such György nevű nagyapám még a múlt század húszas éveiben a családi örökség ráeső részével és az első feleségével lelépett Békéscsabáról a fővárosba. Hónapokig szállodában éltek, finomakat ettek, folyt a pezsgő, míg el nem fogyott a lé. Majd a hölgy továbbállt, és egyenesen Amerigo Tót (Tóth Imre) szobrászművész karjaiba futott. Nagyfaterom pedig kissé megszeppenve visszaköltözött Csabára.
Hamarosan megismerte Hrdlicska Idát, azaz nagymamámat, és újra megállapodott. Ahogy fentebb meséltem, apu volt az első gyermek és fiú, de őt mégis a Sándor névre anyakönyvezték. Ugyanis a családi legendárium szerint szegény a születése pillanatában nagyon gyöngécskének tűnt. A rokonság nem is adott neki három napnál többet. Így lett Sanyi. Állítólag ez nem igaz, mert legalább négykilósan született, mint mind a négy testvérre, és nagyapám apósára, Hrdlicska Sándorra való tisztelettel nevezte el első fiát Sanyinak.
Három év múlva megérkezett György (György fia Gyurika lett, aki most Floridában él). Majd megszületett Ida, azt követően Margit (neki a férje szintén György volt; és noha a fiúk Zsolt lett, de az unokát Gyurikának hívják – ő Leningrádban született). Az ötödik gyermeként, egyben a harmadik leányként pedig Kati érkezett (neki Gábor volt a férje, gyermekük szintén Gábor – Gabika Kaliforniában született, de négy évtizede Sopronban él).
Tehát apám Sanyi volt (a családból egyedül ő maradt Csabán). És drága bátyám (Budapesten él) viszont télnyleg nagyon pici gyerekként: 2 kiló 20 dekával jött a napvilágra. Szüleimtől azonban mégis Sanyi nevet kapott, mert bíztak benne, hogy idővel meg fog erősödni. Így is történt. Közben Sanyinak három leánya született: Petra (Los Angelesben lakik), Réka (Bécsben tanul) és Sarolta (Saci, aki majdnem Sanyi, budapesti általános iskolás). És amikor a fiam megfogant, kacérkodtunk a gondolattal, hogy a Sanyi nevet kapja, de nem akartuk bátyám idegeit borzolgatni.
És úgy látszik, ahogy apu, valahogy én is Csabán maradtam. És egy kicsit én is Sanyi vagyok, hiszen ha az utcán valaki sanyizik (vagy janizik), mindig odafordulok.
Egyébként ma Sándor nap van.
***
Amikor a hatvanas évek végén Kati nagynénémék az USA-ba dobbantottak, nagyapám első felesége, azaz Amerigo Tót hitvese – akkoriban még összetartó volt az amerikai magyar közösség – felhívta őket. „Önnek nem a békéscsabai Such György az édesapja?”, kérdezte. „De!”, érkezett a válasz. Megbeszélték, hogy majd felveszik a kapcsolatot egymással, de végül is az egészből nem lett semmi. Talán valaki lebeszélte az asszonyt. Talán önmagát beszélte le. Talá így a legjobb.
