– Mit jelent önnek, hogy megkapta ezt az elismerést, hogyan fogadta a hírt?
– Nehéz a kérdés, mert nem tudtam elképzelni, hogy ki az, aki még engem ismer. Szarvas Péter polgármester úr személyesen biztosan nem, pedig ő jelölt a díjra. Nagyon örültem neki, izgalmas volt, mert három hónap telt el a díjátadásig, a városban ez idő alatt sokan gratuláltak.
– Honnan indult a pályája? Milyen célokkal érkezett annak idején Békéscsabára?
– Már egész kiskoromban szerettem volna kórusvezető lenni. Budapesten kezdtem tanulni 1951-ben zenét, zongorát. Egyszer egy öreg tanárnéni bejött az osztályba, kiválasztott engem és egy másik osztálytársamat. Ötödikes koromban, 1956-ban Somorjai József iskolaigazgatóhoz, karnagyhoz küldtek – egy csoda volt, amikor az általa vezényelt kórus megszólalt. De hiába tanultuk meg Kodály Zoltán Lengyel László című művét, amelynek zenéje, története gyönyörű volt, a forradalom miatt nem lehetett előadásokat tartani.
– Idő közben ön több kórust is vezetett.
– Még Budapesten is vezettem kórust, mivel 10 évig tanítottam matematikát és éneket az egyik iskolában. A férjem zeneiskolaigazgató, én kétgyermekes édesanyag voltam, amikor azt kérdezte, mit szólnék hozzá, ha keresnénk egy helyet, ahol tovább lehetne fejlődni, mivel erre a XVII. kerületben nem volt lehetőség. Először Péccsel próbálkozott, egy szakközépiskolai leánykórussal, de azt megcsinálta más, majd Debrecenben, de ott lakásprobléma volt. Végül Békéscsabán nyitott ajtókat talált: akkor ment nyugdíjba Sárhelyi Jenő igazgató. Fél évig nem volt vezetője az iskolának, végül elfogadtak bennünket. Ezt Virág Lászlónak mint mentornak köszönhetjük.
– Manapság a kórusok kevésbé népszerűek, önök mégis elérték, hogy ma is több, sikeresen működő énekkar legyen Békéscsabán. Ez ön szerint minek köszönhető?
– Korábban is volt kórus a városban, Sárhelyi Jenőné Lenke gyűjtötte össze az énektanárokat az egész megyéből és indított egy női kart. 1976-ban érkeztünk ide, és már szeptemberben azzal keresték meg a férjemet Gyuláról, hogy tegye rendbe az Erkel kórust, mert nincs vezető, problémák vannak. A rákövetkező napokban a Bartók kórust is meg tudtuk csinálni. Szerintem ez a kórusvezető természetének, vitalitásának köszönhető.
– A várostól szép elismerést kapott, de mi a helyzet a diákjaival? Máig előre köszönnek az utcán?
– Mindenki köszön a városban, sokszor olyanok is, akikről nem tudom, hogy kik. A lányokat 30-40 év után csak-csak megismerem, de a férfiakat már kevésbé, ők jobban megváltoznak. De a hozzám hasonló korú asszonyok is gyakran rám köszönnek, akiknek a gyermekeit annak idején tanítottam.
– Ha visszatekint az elmúlt évtizedekre, van-e olyan dolog, amit másképp csinálna?
– Nem tudnék, mivel nem vagyok az a természet, aki vágyakat kerget. Sok dolog, ami az életemben jött, bizonyára nem rajtam múlott.
– 2007-ben ment nyugdíjba, de a munkát nem tette le. Azóta mivel foglalkozik?
– Kilenc évig tanítottam Szeghalmon: akkor, amikor átvettem az ottani munkát, az volt az elképzelés, hogy a zeneiskolában diplomások tanítsanak. Nagyon szép évek voltak. Van egy büszkeségem: amikor odamentem tanítani, akkor Gál Eszter elsős volt, 8 évig tanítottam, majd a Bartók szakközépiskolába hoztam, és felvették. Most ötödévre felvételizett és felvették a zeneakadémiára.
– A tanítványaival versenyekre is járt. milyen eredményekkel büszkélkedhetnek?
– Megyei versenyen mindig elértünk dobogós helyezést; az egyedüli, akivel országos versenyen voltam, Binder Norbert volt, aki második lett. Tanítottam Andelic Jonathant, Varga Viktort és Vozár Márton Krisztiánt is.
