Az utóbbi információk – harmadik emelet, lift nélkül – talán frázis válaszok is lehetnének a „mi a titka, ennek a gyönyörűen hosszú életnek?” című felütésre (a napi 20 perces szobabiciklizést majdnem kihagytam), de leginkább a sugárzó életöröm, ami Robi bácsi generátora – ami bizony elkélt a mögötte álló nehéz évtizedek túléléséhez.
– Szervusz – fogadott Borikával, a feleségével a bejárati ajtónál, és kezet nyújtott. Nem volt mit tenni, megköszöntem a bizalmi gesztust és onnantól kezdve tegeződtünk. (Talán nem is ment volna másképp, hiszen – és tudom, hogy nem bántom meg vele – de ő egy folyton játszó nagy gyerek.) Persze sokszor a kérdéseim mögé biggyesztettem, hogy „Robi bácsi”, de mindez leírva suta lenne.
– 40 éve Békéscsabán élsz. Nem hiányzik a szülővárosod, Pest?
– Nagyon szeretem a vidéket, soha nem akartam pesti színész lenni.
– Hol laktatok?
– Kérlek szépen, egy nagyon elegáns kerületben nőttem fel, mégpedig a nyolcadikban. A Dobozi utcában, a Kerepesi temetővel szemben.
– Akkor nem a Rózsadombon.
– Egyáltalán nem. Többek között Kocsis Sanyival, a későbbi aranycsapat egyik oszloposával rúgtuk együtt a bőrt a telepen.
– Lettél volna te is focista?
– Édesapám szerette volna – mert ő legénykorában a Fradiban játszott, amikor még amatőrök alkották a csapatot –, én azonban nagypályás kézilabdás voltam, amit füvön vagy salakon játszottak.
Ahogy hadifogságból hazakerültem (Robi bácsi 16 éves korától három évig Szovjetunióban volt hadifogoly – S. T.), az első levelet a kézisektől kaptam, hogy jelentkezzem a sportegyesülethez. De miután felvettek a színművészti főiskolára, szinte már semmire sem volt időm.
– Közben, még főiskolás korodban két napra becsuktak a Markó utcai börtönbe, mert azt hitték, hogy…
– Nyilas vagyok.
– Remek antré egy fiatalembernek a felnőtt élete hajnalán: hadifogság, börtön.
– Két keresztény család lakott a házunkban, a többiek zsidók voltak, de mindenki mindenkivel jóban volt. Általában a gyerekekkel különböző gangos házak udvarán szerepeltünk.
– Valamit félreértettek?
– Egy „jóindulatú” nő kavart be. Amikor a Markó utcai börtönben szembesítettek vele, kiderült, hogy soha nem látott, ahogy én sem őt. Majd megkérdezték tőle, hogy „Akkor miért jelentette fel?”, azt válaszolta: „Nem tudom, őt nem ismerem, de azt mondták, hogy ő a Dariday!”. Teljesen zavaros volt. Azt követően fejcsóválva kiengedtek a kiskapun. A kapus csak annyit mondott: „Nahát, innen még két napon belül senki sem ment ki”. Az élet kerülgetett engem.
Csoportkép a Horváth Árpád Színész Kollégiumból (1948) – a teljesség igénye nélkül: Szénási Ernő, Horváth Teri, Soós Imre, Szirtes Ádám, Hacser Józsa, Gera Zoltán, Bacsó Péter, Szemes Mari, Ádám Ottó, Kazimir Károly, Marton Frigyes, Várady Hédi, Psota Irén, Jancsó Miklós, Dariday Róbert … – Forrás: Dariday Róbert
– Számtalanszor leírták már, hogy nem akartál színész lenni. Édesapád viszont épp azt akarta, hogy játssz. Ez azért érdekes, mert általában a szülők mindig azt mondják, hogy „Fiam, tanulj egy rendes szakmát!”.
– Szerette a művészetet. Én viszont nagyon büszke voltam rá, mert Budapest egyik leghíresebb rádiószerelője volt. Sokat segítettem neki otthon.
Már Pécsett voltam színész, amikor a szüleim először láttak a színpadon. A Stuart Máriát adtuk elő, amely óriási dolog volt akkor, mert a darabot már 30 éve nem játszották hazánkban. Apámék nagyon büszkék voltak rám.
– Hogy kerültél Pécsre?
– A diplomám átvételélt követően egyből ott kezdtem. Katona Feri volt az igazgató, aki korábban már látott valamelyik vizsgadarabomban és odakért a minisztériumtól. De ezt csak évtizedekkel később tudtam meg – ezzel sosem büszkélkedett.
– Gavallér volt!
– Hasonló eset történet 2020 szeptemberében a Jókai színházban, amikor átvettem a vasdiplomát. A köszöntésem követően mutatták be Koltay Gábor Megfeszített című darabját. Addig soha nem találkoztam Koltay Gabival, csak a neve csengett. A beszédem után Gabi azt mondta Seregi Zolinak, „Nekem Robi bácsi kell! Adod?” Mire Zoli azt válaszolta, „Beszéld meg vele!”
Majd nekem is azt mondta, hogy „Nekem te kellesz!” Mire azt válaszoltam, hogy „Már nem úgy mozgok a színpadon, mint valaha…” Megnyugtatott, hogy majd ír nekem egy szöveget és talál egy helyet a színpadon, ahol leülhetek. Megírta, és elkezdődtek a próbák. A következő: nem ülök, hanem a függöny előtt állva, a jó nyolcperces monológommal indul a darab. A végén pedig az egész társulat a színen van és én hátulról jövök be. Az utolsó prózai szöveg az enyém a darabban.
Nem dicsekvésből mondom: Pécsett még fiatal színész voltam. Egyszer csak Avar Pista megbetegedett és délután kettőkor szóltak, hogy be kell ugranom Pista szerepére a Liliomfiba. Egyetlen baki nélkül elmondtam 41 oldalnyi szöveget.
– Ez nagyon nagy dolog!
– Mindenki elájul attól, hogy engem még a Rátkai Marci bácsi is tanított. Tőle kaptam életem legnagyobb dicséretét. Az egyik óráján az volt a helyzetgyakorlat, hogy szó nélkül kellett átvinnem az egyik oldalról a másikra egy vödör vizet. Közben Marci bácsi elaludt. Letettem szépen halkan és a nagy csöndre felébredt.
– Azt hallotta, hogy nem hall semmit.
– Fölijedt, azt látta, hogy a másik oldalon vagyok és azt mondta, hogy „Juj, de tehetsíges vagy, fiam!”.
– Pécsről nem mentél vissza Budapestre?
– Csak főiskolás koromban szerepeltem a Madáchban, a Vígben, a Nemzetiben, illetve vendégszínészként többször is felutaztam. Onnantól kezdve vidéken maradtam. Pécsett hét évig voltam, majd Egerbe kerültem, később Lendvay Ferenc, a Miskolci Nemzeti Színház direktora foglalkoztatott.
– Majd 1982-ben idejöttél… Miért éppen Békéscsaba?
– Mert a Jókai színház akkori igazgatójának, Keczer Bandinak volt egy segédrendezője, aki szintén a főiskoláról ismert. Tulajdonképpen ő ajánlott be; Miskolcról hívtak vendégnek.
– Melyik volt az első darabod?
– A Szép volt, fiúk! Átjöttem, s míg zajlottak a próbák, Gálfy Laci – aki a Viktória című operett egyik főszereplője volt – lebetegedett. Akkor már elterjedt rólam, hogy nagy beugró vagyok, így a Viktóriában hamarabb játszottam, mint a Szép volt, fiúk!-ban. Akkor Bandi rákérdezett, hogy nem maradnék-e? Igent mondtam.
– Valahol olvastam, hogy meseszakértő is vagy.
– Nagyon szeretem a gyerekeket rendezni. Egyszer megkaptam a Pinokkió szövegkönyvét és olvasom… „Elmentek a fenébe, hát mi ez?” Majd belenyúltam, átírtam. A főiskolán is rendeztem – most összevissza sétálok – … Apáthi Imre volt az osztályfőnököm és Ruttkai Éva pedig a tanársegéd. Apáthi tanár úr kiszúrta, hogy van bennem „valami”.
A harmadévben – a veszélyes évben, amikor vagy bent maradsz a szakmában, vagy kitesznek – a Tűzkeresztség című darabban épp próbáltunk egy jelenetet. Egyszer csak azt mondja Apáthi tanár úr, „Tudod mit, Robi, rendezd te ezt a játékot a vizsgára.” És Szerencsi Hugó…
– Ő viszont itt született Békéscsabán. Akkor a ’80-as években kvázi egy osztálytalálkozó volt a Jókaiban. Főleg, hogy Széplaky Bandi bácsival – aki szintén Csabára került – pedig Pécsett játszottatok együtt.
– Persze! Tehát a színdarabban Hugó kiáll a TSZ-ben és azt kellett volna mondania, hogy „Te sutyi, lapító kutya!”, de ő sunyit mondott és ilyenkor mindannyian elröhögtük magunkat. Majd jó két hét múlva kérdi Apáthi tanár úr, hogy „Na, Robi, hogy álltok a darabbal?” „Megvagyunk, tanár úr!”.
Természetesen, amikor bemutattuk neki, előtte is elröhögtük magunkat. Ekkor céklavörös lett a feje (Robi bácsi imitálja; ő is elvörösödik) és azt kérdezte, hogy „Miből gondoljátok, hogy ezt megtehetitek? Ezt akkor is vizsgára viszitek! És ha azt hiszitek, hogy megvédelek benneteket, akkor nagyon tévedtek!”.
Ott vagyunk a vizsga napján: Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója, valamint Básti Lajos, Várkonyi Zoltán és Apáthi Imre tanár urak előtt. Egyszer csak elérkezünk Hugóhoz, aki végre el tudta mondani helyesen a szövegét és akkor épp emiatt tört ki a röhögés a színpadon. Persze kizavartak minket az osztályból.
Várunk, várunk… nagyjából egy óra múlva kijön sírva Ruttkai Éva tanársegéd. Csak jó másfélóra múlva hívtak vissza bennünket. Major, aki nagyon szeretett bennünket, azt mondta, „Idefigyeljetek! Tudjátok, ki ő? – mutatott Apátira – Neki köszönjétek meg, hogy nem rúgtuk ki az egész osztályt!”
– Borikával hol találkoztál?
– Miskolcon, miközben mindketten Pesten születtünk, Pesten végeztünk. (Borika gyógyszerész volt – S. T.)
– Nem bántátok meg, hogy ideköltöztetek?
– Nem. Amikor Borival jöttünk haza az ünnepségről, épp azt beszéltük, olyan, mintha mindig is Békés megyéhez tartoztunk volna.
***
Robi bácsi írt egy visszaemlékező könyvet, amely be van kötve, de nem akarja kiadni. A memorandum célja az volt, hogy leírja, kikkel járt a főiskolára, kikkel dolgozott, kikkel találkozott élete során. Volt olyan év, hogy háromszázszor állt színpadra; hobbija a pecázás. 1988. július 31-ével vonult nyugdíjba. Utána még 2006-ig játszott, rendezett.
Amikor az interjút egyeztettük, egy kikötése volt, kedden nem ér rá, mert Pesten a Trianonban szerepel.
Ahogy fentebb mondottam volt, folyton viccelődik. „Sokszor mondom neki, hogy nincs fellépti díj!” – jegyzi meg Borika. „Nem engednek érvényesülni!” – fűzi hozzá Robi bácsi. Február 21-én lesz 94 esztendős.
