A tokhal, a hazai folyók, köztük a Körösök egykor jól ismert vértes uszonyosa a legtöbb vízparti ember számára ma már legfeljebb különlegesség, egzotikum. „Sohasem” találkozások és az érdeklődés perifériájára kerülés jellemzi szegényes kapcsolatunkat e halakkal még azokon a vízterületeken is, ahol a régi kötelék utolsó szálai a kecsege horgászata által egészen a közelmúltig szakadatlanul fennmaradhattak. A tokfélék családjának jelenleg minden hazai őshonos tagja védett, illetve nem fogható, de nem ez az oka a közszellemből, illetőleg a horgászatból való honi kiszorulásának.
A hazai élővizekben egykor a tokhalak számos faja úszkált. Közülük, a történelmi idők alighanem legnevezetesebb európai hala, a viza emelkedik ki alakjával és akár 8-10 mázsás súlyával. Mellette a 100 kilogrammosra is megnövő vágótok, a valamivel kisebb termetű simatok, az akár félmázsás súlyt is elérhető sőregtok, illetve legkisebbként a legfeljebb 10 kilogrammra növekedhető kecsege népesítette nagyobb folyóinkat.
A viza, vágótok és sőregtok a Duna kapcsolatának köszönhetően a Fekete-tengerből érkeztek évszázadokon, sőt bizonyára évezredeken át ide, hogy úgynevezett anadrom fajként keressék a szaporodásukhoz alkalmas sóderos-homokos folyórészeket.
A korabeli leírások szerint évente kétszer tűntek fel: egyszer március-május táján, illetőleg ősszel, hogy a folyókban teleljenek át. A Dunán ezek a halak egészen Pozsonyig felhatoltak, hazai élővizeink közül általánosan megtalálhatóak voltak a Tiszában, a Drávában, a Marosban és a Körösökben is.
Tragédiájuk ismert. Gyakorlatilag kivesztek Közép-Európa vizeiből, így hazánkból is. Eltűnésüket a közgondolkodás tisztán az al-dunai Vaskapu-szorosban lévő vízlépcső rendszernek tulajdonítja, amelyet két ütemben (Vaskapu I. 1964 és 1972; Vaskapu II. 1977 és 1984) épült a Déli-Kárpátok és a Szerb-érchegység között, Szerbia és Románia határán.
Tény, hogy az Al-Duna mesterséges vízi akadálya megakadályoz mindennemű átjárást a vándorhalak számára, igazolja ezt az al-dunai halászok elbeszélése, miszerint a Vaskapu alatt a mai napig rendszeres zsákmány a viza, a vágótok és sőregtok, a vízlépcső felett azonban kizárólag már csak kecsege az egyedüli fogható tokféle. Ennek ellenére azonban nem szabad a tokhalak drámájában csak és csupán ezt az egyetlen – ugyan abszolút végletes – de általános érvényű tényezőt kizárólagos okként kezelnünk.
A törtneti adatok tanúsága szerint a tokhalaknak – amerre csak felbukkantak a Duna-vízrendszerében –, mindenhol komoly halászfenyegetéssel kellett számolniuk évszázadokon keresztül. A középkori Magyarországon – húsuk, ikrájuk és hólyagjuk révén – szintén a legbecsesebb halászzsákmányának számítottak.
A tokok a királyi és nemesi konyhák elmaradhatatlan ínyencségei voltak, nem lehetett eleget az asztalokra tenni belőlük, a halakat a francia meg a lengyel udvarokba is eljuttatták.
A tokokat általában rekesztéssel (vizafogó), hálókkal, szigonnyal, láncról folyóba engedett óriás horgokkal fogták, a vizák nem ritkán 3-4 métermázsás példányait fejszékkel, bunkókkal verték a parton agyon, a zsákmányt vizamészárszékeken hasították, sózták, majd rakták szekerekre, jégverembe.
A korabeli krónikák túlzásaitól eltekintve, miszerint e halak vonulásakor „a víz duzzadozott”, valójában sohasem fogták ezrével a nagytestű tokokat, tehát állományaik messze nem voltak akkorák, mint a legendák festik azokat. Ezt kiválóan alátámasztja Takáts Sándor (1860–1932) akadémikus A komáromi vizahalászat a XVI. században c. tanulmánya, mely 1553-1581 között pontosan adatolja a kifogott tokok mennyiségét.
Eszerint a komáromi halászok ritkán fogtak egy teljes szezonban együttesen száz vizánál többet (átlagosan 150-200 kg súlyúakat), egyéb tokot pedig rendszerint ennél is kevesebbet (kivéve a kecsegét). Pedig Komárom az ország leghíresebb dunai halászhelyének számított, ahová a tavaszi vizafogásra a király és a főurak is előszeretettel eljártak és ahol 1576-ban újév napján jég alól egy 10 és fél mázsás viza is kikerült. De még itt is előfordult, hogy egy-egy tavaszi vagy őszi a vonulás csak egy-két tucat tokhalat adott.
A túlhalászást tehát már a középkorban is fennálló tényezőként kell elfogadnunk, aminek hatásai a 19. századra igen komolyan kezdetek megmutatkozni. Károli János magyar ichthiológus 1877-ben már ritkaságként említi a dunai tokféléket, a múlt század elején pedig hazai halászati szaklap taglalja, hogy a tokfélék jelentősen megritkultak a Duna-vízrendszerében mert az Al-Dunán valóságos rablóhalászat irányul rájuk.
A komáromi vizahalász múltat feltáró Takáts azonban a kerekes gőzhajóforgalmat, mint megnövekedett zavaróhatást is tényezőként említi, amellyel összecseng az a 16. századi leírás, miszerint a komáromi vár török általi ostromakor a fokozott hajómozgás és ostromzaj messze űzte a város alóli folyószakaszról a tokokat.
Vélhetően mindezen effektusok – melyek között bizonyára a folyók járását drasztikusan átalakító 19. századi folyószabályozások is szerepelnek – összeadódva fejtették ki végül azt a drámai hatást, hogy már jóval a vaskapui vízlépcső megépítése előtt eseményszámba ment egy-egy viza hazai előkerülése.
Nyilvánvalóan nem kerülhetett minden fogás regestrumba, annyi azonban bizonyos, hogy a 19. század közepétől napjainkig kevesebb mint száz hazai vizafogás került feljegyzésre.
Legutolsó adat 1987 Paks, ahol egy 3 méter hosszú, 180 kilós egyed tévedt halászhálóba. Ez a példány azonban valószínűleg már csak a Vaskapu felett rekedt maradványpopuláció egyik utolsó hírmondója lehetett.
A többi nagytestű tokkal is hasonló a helyzet. Kisebb méretű vágótokok ugyan még a 2000-es évek elején is kerültek elő szigetközi halászfogásból, de fennáll a gyanú, hogy ezek a halak osztrák telepítésekből származhattak. Vágótok ezt megelőzően legkorábban az 1970-es években került elő, méghozzá a Tiszából, amit kifogója (egy helyi lakos) jókora kecsegének azonosított. A hír egy környéken járó szakembernek gyanús lett, aki a kutyának kidobott bőrről egyértelműen azonosította a méltatlan sorsra jutott ritka vérteshalat.
Az eredetileg szintén anadromként érkezhető, de nálunk teljesen édesvízi életmódra váltott simatok szintén a ritkább tokféléink közé tartozott. Legutóbb 2009. december 2-án fogtak egy valamivel több mint 20 kilós egyedet Mohácsnál, ezt megelőzően ugyancsak néhány szenzációszámba menő eset jellemzi hazai előfordulását.
A sőregtok helyzete sem biztatóbb. A történelmi időkben sem gyakori vérthal utolsó nyomait az 1965-ben Hódmezővásárhely térségében horoggal fogott tiszai példányok adják, illetve egy 2005. augusztus 8-án Tiszajenőnél történő halászfogás, amely egy ivaréretlen – tehát még nem vándorhajlamú egyed – titokzatos feltűnését mutatja.
Sajnos jellemző, hogy ezen tokféléink előkerülő példányai nem minden esetben vagy nem idejében kerülnek a szakemberek látómezejébe. Így járt 2005-ben egy közel 50 kilós simatok is, amely a Murán emelőhálóban kötött ki és bár visszaengedését erősítették a halászok, azonban a halról készült fotón a kopoltyúján átfűzött lánc ezt ugyancsak megkérdőjelezi.
A tokfélék bár sikeresen szaporíthatók, amíg a Vaskapu nem járható át számukra, addig közép-európai visszahonosításuknak nem sok létjogosultsága van. Ezt támasztják alá a közelmúlt azon viza-visszatelepítési programjai is, ahol a megjelölt halak rövid idő alatt az Al-Dunán bukkantak fel. Szintén kérdőjelezik e törekvéseket a folyóvízi környezeteket degradáló folyamatok, amelyek élén a hazai vízlépcsők okozta élőhely leromlások, az ívásra alkalmas folyószakaszok feliszapolódásai járnak.
A tokféléinkre mért csapásokat egyedül a kecsege élte túl – köszönhetően teljesen édesvízi életmódjának és a tokfélék közti mindenkori legnagyobb egyedszámának – de az utóbbi időben oly drasztikusan megritkult e tokhalunk is, hogy A halgazdálkodásról és a hal védelméről szóló 2013. évi CII. törvény végrehajtási rendelete a nem fogható halak kategóriájába sorolta. Fogási tilalma pozitív változások esetén ugyan felülvizsgálható, de a mérleg nyelve egyelőre nem efelé billen.
Évtizede még jó eséllyel lehetett célzottan horgászni kecsegére, de állományainak riasztó csökkenése tovább tart és tokhalainkkal való élő kapcsolatunk utolsó szála is megszakadni látszik. És ez nem a kecsege horgászatának – érthető és indokolt – tilalmának rovására írható.
A hazai kecsegefogás gerincét mindig is a Tisza adta mintegy 50-60 % mennyiségben, de a kérészes magaspartok ikonikus hala a tiszai élőhelyek egy részéről már teljesen eltűnt, ahol még fellelhető, ott is kritikusan megfogyatkozott.
Az okok rendkívül összetett láncolatot képeznek, amelyben vízszennyezés, a tiszai kérészes márgapartok legyalulása és lekövezése, a vízlépcsők és tározók hatása, a kormoránok, a túl hosszú ideig fennálló ipari halászat, a korábbi horgászati leterheltség, a szervezett rapsickodás mind-mind tényezők.
Vizeink egykori „vértes” gazdagságát tekintve tehát nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy egyedüliként meglévő tokhalunk megmentése mennyire fontos feladat. A vészhelyzetet felismerve a hazai horgászszervezetek közül nem egy kezdett el figyelmet fordítani kecsegék kihelyezésére, elsőként, és azóta is élen járva a Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége végez e téren több éve példamutató munkát.
Békés megye folyóiban, a Körösökben, a kecsegének már rég nincs számottevő állománya, horgászzsákmányként az utóbbi 10-20 évben a legritkább kivételként fordult elő. Múltban való gyakoriságát azonban az 1970-es évek fogási naplóinak adatai hűen tükrözik, amelyekből még összességében 200-300 kilogrammos éves körösi kecsegefogás mutatható ki.
A Békés megyei horgászszövetség legutóbb, idén október 11-én telepített jelölt – átlagosan 25-30 dekás – növendék kecsegéket a Hármas-, a Kettős-, és a Sebes-Körösbe. Nyilvánvaló, hogy a szaporodási, élőhelyi feltételek javulása, illetve a számos állománylerontó folyamat megállítása nélkül ezek csak mérsékelt eredményeket hozható törekvések lehetnek, mégis fontosak, hiszen utolsóként velünk maradt tokhalunk megmentésében az első direkt lépéseket adják.
(A cikk megíráshoz Sallai Zoltán halkutató, a Magyar Haltani Társaság elnökségi tagja nyújtott nélkülözhetetlen segítséget.)
