Szigeti Csabival közel 30 éve ismerjük egymást, ezért nem erős csak úgy Csabát lecsabizni. Ráadásul Csabival számtalanszor dolgozhattam volna együtt, de a Tervező mindig másképp hajlította a történéseket.
Amikor 1993 szeptemberében a Napi Délkelethez kerültem – ahol eredendően ő is dolgozott –, épp sorállományú volt. A leszerelését követően viszont már nem volt Délkelet; akkor már a Békés Megyei Hírlap egyik fotósa voltam, ő pedig hamarosan az újonnan alakult A Nap – amely idővel Békés Megyei Nap nevet vette fel – szerkesztőségéhez csatlakozott. Kezdetben a közéleti, majdan a sportrovatnál domborított.
Sokáig párhuzamosan tevékenykedtünk egymás mellett; nemegyszer – a főnökeink tudta nélkül – egymást kisegítve dokumentáltuk a végtelenül izgalmas ’90-es esztendők történéseit. (Ő tollal, én lencsével.) Végül 2002 őszén majdnem egy redakcióba kerültünk, ám a Tervező megint másképp rajzolt…
A Békés Megyei Nap megszűnését követően Csabi a csabai polgármesteri hivatal sportcsoportjának a vezetője lett, 2021. december közepétől pedig az oktatási, közművelődési és sportosztály vezetőjének nevezték ki. Munkája mellett eddig négy, kvázi helyi értékmentő könyvet publikált. Nem mellesleg pedig 2002-2012. között – a 2004-es női kézilabda Eb mellett – tucatnyi válogatott kézi- és vízilabda meccset, tornát hozott a városba.
Beszélgetésünk első 25 percében természetesen/vagy kevésbé a zene volt a középpontban.
– Nem muzsikáltál soha?
– Nem, ez soha nem is volt opció. Mivel azonban a két bátyámtól nagyon erős képzést kaptam: Pink Floyd, Led Zeppelin, AC/DC, Deep Purple stb.
– Mit sportoltál?
– Sorrendben: úszás, atlétika, foci.
– Már egészen kicsi korodban a dédelgetett álmod volt, hogy egyszer sportriporter leszel?
– Emlékszem, általános alsóban azt írtam az akkori „csajomnak”, hogy egyszer újságíró vagy focista leszek. Végül mindkettő összejött: 18 éves koromig fociztam és azután újságíró is lettem.
– Hogy kezdődött, a suliban tudósítottál a pálya széléről?
– Inkább a pályán fociztam, ellenben komoly gombfoci gyűjteményem volt. Azokat a meccseket viszont őrült nagy elánnal közvetítettem – amolyan Szepesi-stílusban.
– Milyen focista voltál?
– Kisgyerekként arról álmodtam, hogy a világbajnoki döntőben, a 90. percben én rúgom majd a győzelmet jelentő gólt a magyar válogatott mezében. De ki nem álmodik ilyet, aki focizik?! 16 évesen felkerültem a Gyulai SE – akkor harmadosztályúnak számító – területi bajnokságban szereplő felnőtt keretébe.
Szimcsák István volt az edző; igazából gyors voltam, bár a labda egy picit zavart. Pár meccs jutott a felnőtteknél, nem igazán éreztem magam odavalónak. Még két évig toltam az ifiben, azután abbahagytam. Egyébként – többek között – már a serdülőben is a csapattársam volt Árgyelán Mazsi is, akivel még véletlenül se hasonlítanám magam össze. S ha már ez így szóba került: feltett szándékom volt, hogy idén, a 110 éves Előre-évfordulóra megírom a csapat 27 élvonalbeli szezonjának a történetét. El is kezdtem, jól haladtam, de az új beosztásom átírta az elképzeléseimet. Sokkal kevesebb időm marad az írásra. De nem tettem le a dologról, ezt mindenképpen jó lenne papírra vetni. Óriási élmény a régi újságok segítségével újra átélni a korábbi Kórház utcai hangulatot, felidézni a régi nagy meccseket.
– Akkor Mazsi volt a belépő az 1994-es csabai „aranycsapathoz”? Melyik összeállítás volt a jobb: a ’88-as kupagyőztes vagy ’94-es, „csak” harmadik helyezett?
– Jobb volt a ’94-es, a Pásztor Jóska-vezette. Bár elég nagy volt az átfedés a két játékosgarnitúra között.
– Egy picit ugorva, a Napi Délkelet előtt a Hírlapnál is dolgoztál.
– A közéleti rovatnál. Nagy lehetőséget kaptam, hogy ott dolgozhattam, egyes kollégáktól rengeteget tanultam. De még egy évet sem húztam le a Hírlapnál.
– Többször hallottam, hogy szolidaritásból mentél el a laptól.
– Igen. De ezt hagyjuk, régen volt. Jókor jött a nem sokkal korábban elindult Napi Délkelet megkeresése. Valamivel több, mint egy évig voltam a Délkeletnél. Közben elvégeztem a Bálint György újságíróiskolát, majd augusztusban bevonultam katonának.
– Na, innen már ismerlek, illetve a neved megelőzött.
– ?
– Többször meséltek rólad a Délkelet szerkesztőségében. Illetve olvastam egy szépségversenyes cikket, amelynek a laza, játékos stílusa derekasan elütött az akkori, helyi média hangjától.
– Nos, 1994 májusában indult A Nap, ahol azonnal alkalmaztak, miközben még három hónapom volt a seregből.
– Annak idején egyszer összefutottunk a Kakasban – kimenőruhában voltál – és megfeddtél, hogy mennyire elcsesztem… Mármint, hogyha maradtam volna a Délkeletnél, akkor most egy nagyon jó újságnál lehetnék.
– Jó is volt! A Bod tesókkal, Malatyinszki Andrással (jelenleg Herczeg Tamás országgyűlési képviselő sajtósa) és Dancs Lacival (1998-2002. között Gyula polgármestere) voltam egy irodában. Hihetetlenül inspiráltuk egymást. De szerintem a Napnál egyébként is rengeteg nagyon tehetséges újságíró volt: Grecsó Krisztián, Kiss Ottó, Korbely Gyuri, Bakulya Misi, Pocsaji Ricsi és még sorolhatnám. Nem azt a véget érdemeltük.
– Azért azt ne felejtsük el, hogy Dancs Laci fedezte fel Balázs Palit! Állítólag a Fiume Étteremben vacsorázott, s nagyon megtetszett neki, hogy Pali magamaga forgalmazza a saját kiadásban megjelent kazettáit.
– Talán Sztár született Békéscsabán címmel írt cikket a Napban. Nem volt osztatlan sikere az írásnak a szerkesztőségen belül sem. Mi, szkeptikusok, nagyot tévedtünk. Balázs Pali tényleg sztár lett Magyarországon.
– Vagyis a napnál is világosabb, hogy Dancs Laci nagy vátesz volt! Ám a Napnál sem voltál egyből sportos.
– Ott is a közéletnél kezdtem, majd két év múlva kérdezte meg a főszerkesztő, hogy átmennék-e a sportrovathoz. Nem volt nehéz döntés. Mindig is erre vágytam.
– A napilapos robot mellett – plusz a hétvégi ügyeletek –, hogy volt erőd megírni az első, Aranycsinálók című, tornászkönyvedet? Nem volt elég dolgod?
– A ’90-es évek vége fele Dankó Béla (ma országgyűlési képviselő) volt a tornaklub ügyvezetője. Egyszer felvetette, hogy hamarosan 50 éves a csabai tornasport. Mi lenne, ha készülne egy könyv a történetéről? Gyűjteni kezdtem az információkat, de akkor még nehezebb volt, mert semmilyen adat nem volt digitalizálva.
– Ezt egy mai firkász nem is érti, hogy net nélkül miképp lehet.
– Szerencsére nagyon jó viszonyban voltam/vagyok a tornászokkal. De a legtöbb segítséget Unyatinszkiné Karakas Julikától, Ónodi Heni egyik edzőjétől kaptam akkor.
– Milyen jó, amikor az újságírót ennyire a bizalmába fogad egy zárt közösség.
– Még a Hírlapnál dolgoztam, amikor 1992 májusában Heni Párizsban világbajnoki címet szerzett. Ennek örömére tartottak egy fogadást a klubnál. A Hírlap sportrovatánál senki sem ért rá, ezért megkértek, menjek én. Ott és akkor ismerkedtem meg igazából a tornászokkal. Henivel akkor készítettem el az első interjúmat. Tulajdonképpen a világbajnoki címével kezdődött a tornászokkal való kapcsolatom.
– Elájultál, hogy milyen aranyos kislány?
– Szerintem tőle mindenki elájult. Jelenség volt. A pontozók imádták, mert addig csak szovjetek, amerikaiak, kínaiak és románok voltak a dobogó közelében. S míg ők faarccal végezték a gyakorlataikat, addig Heni végig mosolygott. Azt hiszem, nagyon ráfért az akkori tornasportra egy ilyen bájos személyiség.
– Mikor volt időd írni a könyvet?
– Leginkább munka után és éjszaka. De mivel rendszeresen jártam ki a tornászokhoz, az újságírói munka mellett sok anyagot tudtam gyűjteni nap közben is. Az Aranycsinálók tulajdonképpen sok-sok kis apró történetből állt össze. A következő könyvem Pásztor Józsefről készült. Ez is egy megkeresés után indult el. Kovács Géza, az Előre akkori vezetője kapacitált, hogy jelenjen meg egy kötet a legnagyszerűbb csabai labdarúgóról és legsikeresebb edzőről. 1997-re a klub megalakulásának 85. évfordulójára terveztük, de a Pásztor végül csak 2012-ben jelent meg, miközben a jó 90 százaléka már jóval korábban megvolt. Ám vagy nem volt meg a kiadáshoz szükséges összeg, vagy éppen nem túl fényesen szerepelt a csapat, ezért üzleti szempontból nem lett volna előnyös akkor kihozni.
– Az már egy komplexebb munka volt.
– Jóskával rengetegszer leültünk és végig beszéltük az egész életét. Még Vencsellőre, a szülőfalujába is elmentünk. Láttam az első focipályát, ahol tulajdonképpen a focikarrierje elkezdődött, beszélgettem az első edzőjével, de még a kocsmába is bementünk, hogy a drukkereket kifaggassam a fiatal Pásztorról.
– Tehát a kézirat csak arra várt, hogy jelenjen már meg.
– Ahogy közeledett a 2012-es Előre Centenárium, mint szurkoló, úgy voltam vele, hogy Pásztor Jóskának tartozunk annyival, hogy kivegyük az íróasztalfiókból a kéziratot, leporoljuk, s kiadjuk a könyvet. Minden követ megmozgattam, hogy meg tudjon jelenni.
– A harmadik pedig az olimpiai kötet volt.
– Az Egy város, ötkarika, ezernyi történet 2017-ben látott napvilágot. Annak is volt előzménye: nagy álmom volt, hogy Békéscsabán legyen egy sportmúzeum. De mivel egy múzeum létrejöttének nagyon komolyak a kritériumai, nevezzük inkább sporttörténeti gyűjteménynek. Az első kiállítást mindenképpen valami konkrétumhoz akartam kötni. Ekkor találtam ki, hogy a békéscsabaiak az olimpiákon témakörre húzom rá.
Elkezdtem nyomozni, megkerestem a még élő olimpiai résztvevőket, relikviákat kértem tőlük, illetve a segítségükkel összeraktam az élettörténetüket, melyeket a kiállított tárgyak mellett-fölött el lehetett olvasni. Valójában ezek adták a 2017-ben megjelent könyv vázát.
Amikor megnyílt a kiállítás, Bökfi Jani, ahogy nézegette a portrékat, azt mondta, „Csaba, ezeket így nem lehet elolvasni. Ezt könyvben kellene megjelentetni!”. Csak mosolyogtam, mert akkor még nem sok esélyt láttam rá. De ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem, igaza van. És akkor szépen kezdtem összerakni a sztorikat könyv formájában is. A megjelenéssel még megvártam a 2016-os riói olimpiát.
– Hogy Márton Anita is beleférjen… A könyvbemutatón többek között elhangzott, hogy munkaköri leírásodban is szerepel, hogy munkaidőben nyugodtan kutathatsz.
– Konkrétan azt mondta Szarvas Péter polgármester úr a könyvbemutatón: „Természetesen a munka rovására nem mehet, de azt sem bánom, ha akár a munkaidődben is foglalkozol a csabai sport történetének kutatásával”. És akkor valóban bekerült a munkaköri leírásomba, hogy a segíti a város sporttörténelmi hagyományainak, értékeinek megóvását, „életben tartását”, kutatja a város sporttörténetét.
– A legújabb, a Viharsarki sporthistóriák az előző év őszén lett bemutatva. Miért jó, ha hazamész és fehéren ott világít a monitor, egy sosincs kész kézirattal? Az írás melyik stádiumát szereted a legjobban?
– Nagyon szeretek kutatni. Örülök, amikor véletlenségekre, összefüggésekre, emberi összefonódásokra, átfedésekre bukkanok. Tervben van az is, hogy készítek egy ágrajzot a könyv szereplőiről, hogy ki, kihez, miképp kapcsolódik. De hogy a kérdés első felére is válaszoljak: nem úgy született a könyv, hogy elhatároztam, most írok még egyet.
A Békés Megyei Hírlap főszerkesztője, az egykori napos kolléga, Pocsaji Ricsi vetette fel, hogy a visszajelzések alapján szeretik az olvasók a helyi sporttörténeti írásokat. Vannak-e még hasonló történeteim, mint amilyeneket a riói olimpia előtt írogattam. Voltak sztorik, s lettek is. Havonta egy-két cikket le tudtam adni, azokat pedig – amikor volt rá hely – a Hírlapban megjelentették.
Amikor összegyűlt már elég sok élettörténet, akkor vetette fel Nagy László, a Mening Zrt. vezérigazgatója, hogy érdemes lenne könyvben is kiadni. Ők azt is szívesen támogatnák, mint a Pásztort és az olimpiai könyvemet. Végül ötvenkét élettörténet jött össze. Elég jók a visszajelzések, sokaknak tetszik a könyv.
– És hogy keretes szerkezetű legyen a beszélgetés: amikor írsz, dübörög közben a rock ’n roll?
– Azt hiszem, este, de különösen éjszaka nem örülnének neki sem a családtagjaim, sem a szomszédok. De az az igazság, hogy írás közben egyébként is jobban szeretem a csendet. Csak én, a monitor és a történeteim…
