Egy pillanatra lelassítottam, aztán mentem a dolgom után. Feltűnt, hogy alig láttam mosolyt az arcokon. Zaklatott, gondterhelt emberek jöttek szembe, és elkaptam egy-egy mondatfoszlányt: „nem tudom, miből fizessem be…”, „mikor lesz már ennek vége…”, „órákig vártam…”, „hát minek örüljek ebben a mai világban…”
Néhány évvel ezelőtt, amikor egy csoportba jártam, azt a feladatot kaptam, hogy esténként írjak le három olyan dolgot, ami örömet okozott aznap, és egy olyat, ami rossz volt, amin bosszankodtam. Bevallom, az örömökön eleinte gondolkodnom kellett, a napi bosszúságlistából viszont ugye csak egyet volt szabad leírnom. Aztán, ahogy teltek a napok és gyűltek a bejegyzések, valahogy folyamatosan szaporodtak a jó dolgok.
Napközben, hogy el ne felejtsem, tudatosítottam minden apró kis boldog pillanatot, hiszen este el kellett számolnom velük. Egyre gyakoribbá vált, hogy több tucatnyit is felírhattam volna: hogy süt a nap, hogy visszamosolygott rám egy morcos ember, hogy jó munkát végeztünk egy igen sűrű napon, hogy a mi zöldségesünk mindig úgy köszön: „szép napot”, hogy finomra sikerült a kedvenc sóskamártásom, hogy itt volt a mester a megbeszélt időpontban, hogy beszélhettem aznap a fiaimmal, hogy megtalált egy régi ismerős a neten és hasonlók. Így aztán az örömeim csak egy „selejtező” után kerülhettek az erre rendszeresített füzetembe.
Továbbra is tettem a dolgom, s bár a világ nem változott túl sokat körülöttem, valahogy belefeledkeztem az örömök felfedezésbe. Lassacskán úgy éreztem, hogy a bosszúságok gyakorisága és súlya csökkent, sőt, olyan is volt, hogy gondolkodnom kellett a napi egy „kötelezőn”.
Már jó ideje nem vettem elő azt a füzetet, és most, amikor újból aggodalmaskodom és rohanok, elém toppan ez a kis ember, aki boldog, mert észrevetette, hogy megszülettek a levelek…
