Hogy 2020 mennyire sunyi módon ütött rajta a világon (legalábbis azon a részén, amelyik semmit nem tudott a koronavírusról), azt talán nem kell magyarázni. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy még én is, aki egyébként kifejezetten introvertált vagyok, hiányolom a nagyobb társaságot. Mármint azt, amikor kötetlenül lehet együtt lenni, akár együtt játszani. Játék alatt nem az ultit, sokkal inkább a multit értem.
Én a még félig analóg, félig digitális benszülött kategóriába sorolom magam, nekem még zsigeri élményem volt a kazettás magnó és a betárcsázós net. Aztán persze az idő múlásával mi is váltottunk, és ahogy egyre jobb vasat (értsd: számítógép) szereztünk be, úgy nyílt ki a számítógépes játékok fantasztikus világa is. De csak az ökör CoD-ozik magában, hát egy idő után a szólókampányokat szükségszerűen követte a multi is, illetve a LAN, vagyis amikor egy szobában 10-15-en, "öszekötött" gépekkel nyüstöljük ugyanazt a programot. (Konyhanyelven írom, mert a mai napig nem értek a technikai részéhez.)
A LAN-partik értelmi szerzője általában egy kedves unokatestvérem volt (kiváló szervező és csapatkovácsoló vénájú ember), aki az olyan kelletlen misfiteket is meg tudta invitálni, mint amilyen akkoriban én voltam. Mint ismeretes, az ilyen partik wagneri leitmotívuma az, hogy mindig van valaki, akinél az adott játék nem akar elindulni. Mondanom sem kell, minden programot vegytiszta forrásból szereztünk be, szó nem érhette a ház elejét. (A ház hátuljával azonban már kicsit gondban lettünk volna.) A lényeg tehát, hogy a LAN első háromnegyed, kötőjel másfél órája azzal ment el, hogy az unokatesó vasról vasra röppenve megpróbálta megoldani a problémát. Ezeket a próbálkozásokat nem egy esetben heves fórumozások előzték meg, vagyis píédzsdíre készülőket megszégyenítő kutatómunka folyt. Azt például a mai napig nem értjük, hogy mi köze van egy jack dugónak egy lövöldözős játék zavartalan működéséhez, de mint kiderült, mégis van. Ez hosszas kutatodás és mintegy két óra után derült ki, majd a heuréka (eredetiben nem ez hangzott el, hanem egy hasonló, de nyomdafestéket nem tűrő szóösszetétel) felkiáltással indulhatott a hent (értsd: gyilok).
Persze nem kizárólag olyan lövöldékkel játszottunk, mint a (nem egyszer szénné moddolt) Call of Duty, de előkerült a CS is (leánykori nevén Counter Strike), a stratégiát kedvelőknek pedig az Empire Earth II. (A legelvetemültebbek Trackmaniáztak is.) Én sosem voltam nagy stratéga, ellenben a lövöldéknél a középmezőny felső vége felé konvergáltam, szóval nem ment rosszul. Ami viszont rosszul ment, az az ébrenlét.
Hogy egy-egy ilyen LAN alkalmával milyen mértékű egészségtelen "táplálékot" fogyasztottunk el, megbecsülhetetlen. Igaz, amikor hajnal 3-4 óra körül, zsíros ujjal, véreres szemekkel ültünk a szobában (a szellőztetés szigorú zárójelbe tételével), nem igazán akartuk megbecsülni. Kellett az energia! Ekkor egy kedves barátunk előállt egy általa (és róla) csak Rudi-koktélnak nevezett, Hókuszpók és Biri néni összes kotyvalékára köröket verő mixtúrával. Ez az olcsó kóla és a még olcsóbb energiaital emberi fogyasztásra alkalmatlan keveréke volt. Természetesen megittuk, nem gondolva az esetleges káros hatásokra.
A Rudi-koktél azóta úgy vonult be a csapattal közös szótárunkba, mint a "velejéig gonosz" szinonimája. Amikor 5 óra felé már úgy éreztük, hogy elértük teljesítőképességünk határát és aludni térnénk, a koktél akkor gondolta úgy, hogy ő most hatni szeretne. Képzeljük el, ahogy tíz meggondolatlan, de jobb sorsa érdemes fiatalember hullafáradtan fekszik, mégsem tud elaludni. A mai napig nem tudom, hogy éltem túl azt az estét, mert bár a szemem majd leragadt, a szívem egy, a pincéből tompán felhallatszó technobuli ritmusára vert. Valahogy aztán túléltük, és ennyi év után, amikor a társaság javarésze szétszéledt, valahogy mégis jó visszagondolni rá. Mármint arra, hogy bár aznap este majdnem tényleg otthagytam a fogam (virtuálisan persze többször is), azért azok az idők jó idők voltak. Ha egyszer vége lesz ennek az őrületnek, biztosan szervezünk egyet - szigorúan Rudi-koktél nélkül!
