– Nosztalgikus hangulatban vagyok – mondja –, hiszen 57 éve, kilencéves koromban itt léptem fel először dr. Nagy Lajosné Mariska néni tanárnővel, akivel egy négykezest játszottunk.
– Mikor kezdtél el zongorázni?
– Nyolcéves voltam, amikor anyukám mondhatni a kötényében hozott be a zeneiskolába. A folyosón zajlott a felvételi; énekelni és tapsolni kellett. Azt mondták, a hallással nincs baj, de a ritmusomat fejleszteni kell. Ugrok egy kicsit….
Amikor sorállományú katonaként december 1-jén kiderült, hogy tudok zongorázni, nyomban parancsba adták: szilveszter éjjelén egy dobossal kell zenélnem. Összesen 10 dalt ismertem. Gyorsan pótoltam a hiányomat, de a sztenderdekkel – rumba, szamba, bossa nova – rendesen megizzadtam. A társam profi volt és nagyon csóválta a fejét, hogy a Desafinado című dal milyen nehezen megy. A nóta amúgy úgy kezdődik, hogy „Kiestél a ritmusból…”.
– Más is zenélt a családodban?
– Édesapám a színház zenekarában hegedült. Nálunk máskülönben kötelező volt elfogadható szinten zenélni. Bátyám például sokkal jobb zongorista volt, mint én; ma tudós és református kántor.
– Meddig zongoráztál?
– A gimiben többször is abba akartam hagyni, mert elég jó tanuló voltam és egyetemre készültem. Ám dr. Czirják Zoltánné, a zongoratanárnőm azt mondta, nem baj, ha két év alatt végzem el az egyéves anyagot, csak ne hagyjam abba. És milyen jó, hogy megfogadtam a tanácsát! Ahogy említettem, a katonaságnál is az előnyét élveztem a zongoratudásomnak, és ma is abból a 150 dalból élek, amelyet például a baráti összejöveteleken szoktam eljátszani.
A sereg után felvettek a keszthelyi agrártudományi egyetemre, de valahogy úgy éreztem, hogy az nem az én utam. Így elmenetem a budapesti orgonagyárba segédmunkásnak, ahova szinte nehezebben lehetett bejutni, mint az egyetemre. A gyárban elvégeztem az orgonaépítő szakot. Közben megismerkedtem az egyik kollégám húgával, akit később elvettem és Vecsésen alapítottunk családot. Zárójelben, Vecsésen három gyermekünk – Krisztina, Zsolt és Gyula –, Dani pedig egy kicsit később, Békéscsabán született. Hamarosan a sógorommal mint orgonaépítők kiváltottuk az ipart, azonfelül zongorákat is hangoltunk.
– Abszolút hallásod van?
– Nincs, de az nem is jó, mert zavaró. Ugyanis vannak olyan régi hangszerek, amelyeket nem lehet fölhúzni a mai hangmagasságba, csak egy fél vagy háromnegyed hanggal lejjebb.
A nagy változás viszont 1987-ben történt, amikor Rázga József, a Bartók Béla zeneiskola akkori igazgatója fel-, illetve hazahívott Paulik Pál – aki egy nemlátó kiváló szakember –, az iskola mesterhangolója mellé.
Bizony kellett a segítség, hiszen az intézménynek 36 hangszere (zongora, csembaló, pianínó) volt, amelyeket nemcsak hangoltak, hanem mechanikai felújításokat, újrahúrozásokat is el kellett rajtuk végezni. Pali bácsi egyébként édesapám ifjúkori barátja volt, de korábban még nem találkoztunk. Ő nagyon örült, hogy egy ismerős fiával dolgozhat együtt.
Elfeleztük a két épületet, övé lett a régi szárny, mert ott jobban tájékozódott. De amikor meghallottam Pali bácsi hangolását, azt mondtam, hogy nem tudok semmit. Hiába jártunk három évig együtt vidékre, még most is kevésnek érezem magam hozzá.
– Mi volt az a plusz, amit Pali bácsi tudott?
– Elkötelezett híve volt a tradicionális hangolásnak, amely már 300 éve, Bachtól származik. Ez a tudás mesterről tanítványra szállt, amit természetesen én is elsajátítottam. Nagyon sok munka van vele, azonfelül figyelni kell arra is, hogy a zongora a tisztasága mellett illeszkedjen bele az adott térbe, ahol áll. A hangolást követően a hangszer egy napig pihen, majd másnap finomítani kell rajta. Egyébként a japánok kimutatták, hogy a Bach-féle hangolás nyugtatja a gyermekek idegrendszerét.
Én is azért csinálom olyan nagy ambícióval és örömmel, mert gyógyítja a lelkem, az iderendszerem. Noha a munkálatokat nem lehet gyorsítani, ebből kifolyólag nem igazán piacképes a mai világban. Óriási hiány van ebben a szakmában; szerintem ismét a nemlátókat kellene erre a munkára kiképezni, hiszen ez egy olyan gyönyörű, romantikus, változatos szakma, amely a társadalom minden rétegét érinti.
***
Nagy Gyula a zeneiskola tanévzáró értekezletén volt a meglepetés. A desszert. Gál Csaba kollégája úgy konferált fel, hogy „… és akkor most Nagy uram két saját szerzeményét fogja eljátszani: A Gershwin első randevúja a Central Parkban, illetve a Csaxólok, szerelem van Hollywoodban című dalokat. A dolgozatokhoz hamarosan szöveget is fog írni.
