Százhúsz településről több, mint háromszázan voltak Békéscsabán azért, hogy megismerkedjenek a népi mesterségek alapjaival. A táborozók huszonkét különböző alkotócsoport közül választhattak. Még a 28. Országos Komplex Népművészeti Tábor idején beszélgetett a 7. Tv Aktuális című műsorában a szervező Békés Megyei Népművészeti Egyesület elnökével, Pál Miklósnéval Zsíros András műsorvezető.
– Mennyien vannak most együtt a táborban?
– Amikor lezártam a jelentkezők létszámát, akkor 320-nál tartottunk az előadókkal, résztvevőkkel együtt. Azóta volt, aki lemondta, de jellemző, hogy folyamatosan érkeznek a táborunkba. Egyik reggel például érkezett két fiatal lány, mert meglátták, hogy milyen gyönyörű szép gyöngyöt fűzött a táborban a barátnőjük, és abból milyen szép ékszer készült. Megkérdezték tőlem, hogy ugye még bekapcsolódhatnak, én meg mondtam, hogy csak jöjjenek.
– Olyan is van, hogy valaki a helyszínen lát meg egy újabb művészeti ágat, és abba szívesen belekapcsolódik, vagy belekóstol?
– Igen, bár ez nem a legszerencsésebb dolog. Úgy állítjuk össze minden csoportnak a tematikáját, a programját, hogy az alkotó végig tudjon menni egy folyamaton. Azt nem mondom, hogy be tudja gyakorolni azt a fajta mesterséget, amit éppenséggel választott, vagy be tudja teljesen fejezni azt a munkadarabot, amit kiválasztott. Például egy kalotaszegi pártát készítenek a gyöngyösök, ami bizony egy hétig készül. És ha valaki csak úgy belecsöppen, akkor nem biztos, hogy sikerélménye van. Nyilván nemcsak ilyen nagy dolgokra lehet gondolni, vannak kisebbek is. Például lehet korongozni, aki életében nem ült még a korongnál, az ha egy fél órára beül, akkor inkább kudarcélménye van, mert minimum három napig tart, amíg a középre fogás megvalósul, és akkor már szép tárgyakat lehet készíteni.
– Az ember gyakran találkozik év közben olyan játszóházakkal, ahol bele lehet kóstolgatni akár a népi mesterségekbe is, de itt azért jóval többről van szó. A táborban, ha jól sejtem, egészen komoly szakmai magasságokat próbál elérni.
– Igen. A játszóházaknak alapvetően az a céljuk, hogy bemutassuk akár a gyerekeknek, akár a felnőtteknek, hogy a természetes anyagokból nagyon rövid idő alatt is lehet valamilyen pici kis alkotást készíteni. A táborunkba igazából kétféle ember jön. Az egyik, aki életében nem foglalkozott azzal a mesterséggel, amivel úgy gondolja, hogy szeretne. És itt az egy hét alatt az adott mesterségnek a legesleg alapját lehet elsajátítani, mint ahogy az előbb említettem, mondjuk egy virágcserepet meg tud korongozni a hét végére. A másik csoport pedig, akik már valamilyen szintig eljutottak, akár ismeretben, akár gyakorlati jártasságban, őnekik összeállítunk egy olyan továbbképző programot, amelyben tovább mélyíthetik akár az elméleti tudásukat, akár a gyakorlati tudásukat. Tábornak hívjuk, de igazából ez egy intenzív képzés. Azért jó ez az egy hét, mert ki lehet kapcsolódni. Otthon lehet hagyni a férjet, vagy feleséget, gyerekeket, főleg azoknak, akik be is költöznek a táborba, és egy hétre teljesen, intenzíven csak az adott mesterségre tudnak koncentrálni, vagy éppenséggel a szabadidejükben kikapcsolódni. Nagyon sokan jönnek ilyenek is, akik alkotni is szeretnének, de inkább az intenzív kikapcsolódást várják ettől a tábortól.
– A tábor neve Országos Komplex Népművészeti Tábor. Mennyire jellemző, hogy tényleg az egész országból érkeznek ide?
– Már meg kéne változtatni a tábor a nevét, és azt mondani, hogy nemzetközi tábor, hiszen most is jöttek Ausztriából, Szlovéniából, Vajdaságból, Erdélyből, Partiumból és Szlovákiából is. Sőt, van Svájcból is érdeklődőnk. Tehát nem igazából országos, hanem nemzetközi a tábor. Egyébként szinte az ország minden vidékéről érkeztek ide, talán csak Nógrád megye maradt ebben az évben ki.
– Miért?
– Nem tudom, hiszen a táborunkat április táján meghirdetjük. A programot is meghirdetjük, hogy mit akarunk csinálni egy-egy szakmában vagy csoportban, és aki kedvet érez akár kezdőként, akár pedig haladóként, akkor a programra jelentkezik. Úgy látszik, hogy Nógrádból vagy nem olvasták a felhívásunkat, vagy a program, amit meghirdettünk, az nem volt szimpatikus számukra.
– Komoly hagyományokkal rendelkezik a tábor, hiszen ez már a huszonnyolcadik. Egy generáció felnőtt, mióta ez a tábor elindult. Mi minden zajlott le a kezdetek óta? Hogyan fejlődik a tábor?
– Huszonnyolc évvel ezelőtt a Megyei Művelődési Központ indította el a tábort a napközis táborban, ami a Lencsési-lakótelep mögött volt. Három szakág volt jelen. Idős fafaragók, idős hímző asszonyok, és idős szövőasszonyok. Akkor úgy emlékszem, tizennyolcan voltak, én voltam a főzőasszony, mert a mesterségekben nem voltam otthon. Aztán szép lassan kezdett bővülni a tábor létszáma, és a szakágak is bővültek. Volt, amikor összefogtunk a néptáncosokkal, akkor elértük a csúcslétszámunkat, a 400 főt. Ebből körülbelül olyan 100-150 volt a néptáncos. Ez is még kint volt a hajdani napközis táborban. Aztán onnan átvándoroltunk a ruhaipari szakközépiskolába, tehát a közelben maradtunk, mert ez egy nagyon jó környezet volt a vízparttal, a fákkal. Amikor bezárták a ruhaiparit, akkor eljöttünk a Szent-Györgyi iskolába. Nemcsak helyet váltottunk, hanem menet közben sok minden meg is változott. Az első táborozásokban azért jöttünk össze, hogy szakmát tanuljunk, de sokkal meghatározóbb volt a közösségi együttlét. Meggyújtottuk a tábortüzet hétfőn valahol, és aztán valamikor vasárnap délelőtt oltottuk el. Éjszakánként nagy nótázások, népdaléneklés, aktív közösségi élet volt, valahogy nem a szakmai rész volt a meghatározó. Akkor kifejezetten azok jöttek, akik már valamilyen formában, úgymond fertőzöttek voltak a népi kézművességből. Főleg az idősebb korosztály. Ha a mostani tábort nézem, itt meghatározó, hogy amiért jövök, azt meg akarom tanulni. A közösségi programok háttérbe szorulnak, amit én nagyon fájlalok. Ezért van az, hogy a nap 24 órájából 2 órára bezárnak a műhelyek. Ez este 20 órától 22-ig van, hogy addig legalább próbáljuk meg összetartani a csapatot. Nem könnyű ez 300 ember esetében.
– Bár ez is mutatja a lelkesedésüket.
– Ez így van, hajnali 2 órakor még égnek a műhelyekben a lámpák, még dolgoznak az emberek, és van, aki pedig már 6 órakor ott van. Érkeznek ide családok is, akik úgy gondolják, hogy itt hasznosan el tudják tölteni a maguk egy hetét, és ez a pihenés, ez a kikapcsolódás számukra. Az apuka is választ egy mesterséget, az anyuka is, a gyerekeknek, vagy éppenséggel már nagyobbaknak, az ifjaknak is vannak külön csoportjaik, ahol ők ott tudnak dolgozni, és ez egy nagyon kellemes együttlét. Van olyan apuka, aki az egyéves gyermekkel van itt, mert a mama nemezel. Van egy apuka, aki két és féléves ikergyerekkel van a táborban, mert az anyuka hímez. De van olyan apuka is, aki dolgozik a táborban, míg az anyuka a gyerekkel nézelődik. Tehát ez most már nemcsak szakemberképzés, hanem egy igazi tudásátadás bárki számára.
– Arra is fel vannak készülve, hogy az egész családot, tehát akár az egészen pici, egy-két éves korosztályt is megszólítsák?
– Ezzel még nem tudunk foglalkozni, de tündériek a pici apró gyerekek itt a táborban. Volt, hogy szépen ott ültek és nézték a programot ők is, aztán amikor vége volt, abban a pillanatban fölpattantak azzal, hogy vége van, mehetünk. Benéznek a foglalkozásokra is, természetesen, ahol a gyerekprogram megy, oda úgy ötéves kortól merünk már fogadni gyerekeket, hogy sikerélményük is legyen. Például kapnak egy kis agyagot vagy nemezelnek, ez utóbbit imádják a gyerekek, hiszen nem kell mást csinálni, mint szappanos vízzel folyamatosan simogatni azt a bizonyos nemezt. És a gyerekek ezt szeretik, így jól érzik magukat.
– Mennyire kell művészi látásmóddal, vagy különleges képességekkel rendelkezni ahhoz, hogy valaki sikereket érjen el a táborban?
– Úgy szoktam fogalmazni, a kézművesség területén három dolog kell ahhoz, hogy valaki nagyon sikeres legyen. Kell az ész, a kéz, és a lélek. Tehát kell tehetség is hozzá. De vannak dolgok, amelyet szorgalommal, idővel bárki el tud sajátítani. Ezek a dolgok, amelyek kézzel készülnek, nagyon-nagyon időigényesek. A csuhé szekcióban például egy szék tetejét fonták be csuhéval. El lehet képzelni, ehhez milyen picikre kellett szabdalni azt a bizonyos kukoricacsuhét. Ha érzéke van valakinek és egy pici kis kézügyessége, akkor szerintem egy bizonyos szintig bárki el tud sajátítani bármit. Ahhoz azonban, hogy ebből művészi alkotás legyen, már kell a tehetség és kell a tanulás.
– Itt használati tárgyak készítéséről, a mesterségek bemutatásáról van szó, de azért a művészet is óhatatlanul jelen van. Egyáltalán el lehet választani a kettőt egymástól, a népi mesterséget a népművészettől?
– A szakemberek is sokat beszélgetnek arról, hogy tulajdonképpen hol is a mi helyünk, hol van ennek a műfajnak a helye. Ha visszanyúlok a régmúlt időbe, akkor azt mondom, hogy az önellátó parasztgazdaság nélkülözhetetlen dolgait hozták létre akkor az egyszerű emberek. A férfiak megfaragták a saját bútorukat, az asszonyok megszőtték a függönyöket, kihímezték, ehhez már kellett egy kis kézügyesség. Nem volt nehéz dolguk, hiszen az adott településnek volt egy szokásrendszere, ami jellemző volt rá. Tehát Kalocsán csak kalocsai mintát hímeztek az asszonyok, a matyók csak matyót hímeztek. Békés megyében például nagyon jellemző szövési minták voltak. Nem kellett máshova menni, csak a szomszédasszonyt megnézni és lemásolni, tehát ugyanúgy szőttek. A családokban pedig anyáról leányra, apáról fiúra szállt a mesterségbeli tudás, amit most meg kell szerezni. Most is használati tárgyak készülnek, hiszen nem vitrin számára varrják a viseleti darabokat az asszonyok, vagy készítik el a gyöngyöket. Használati tárgy, de ugyanakkor én művészeti alkotásnak is nevezem. Békés megyében van két fazekas is, aki nagyon magas szinten műveli az edények elkészítését. Hogyha ránézek egy ilyen edényre, akkor azt mondom, hogy igen, ez egy formatervezett nagyon művészi dolog. De ugyanakkor használati értéke is van. Ha ezt a kettőt megtaláljuk, akkor helyén van a dolog. Ha csak használati tárgy, akkor annak a művészi értéke kevesebb.
