Tervezgettük, hogy amint bejön a jó idő, talán megint ki tudjuk vinni a napra édesanyámat, aki ágyhoz kötött beteg, és akiről jó ideje az Életfa Idősek Otthonában gondoskodnak. Büszkeséggel töltött el, hogy két fiamat a nemzetközi cégük Costa Ricába küldte 2-3 hónapra, hogy ők tanítsák be néhány kollégájukkal az ottani munkatársakat. Tervezgettük azt is, hogy ha vége a tanításnak és a férjemnek sem lesznek órái, hova megyünk nyaralni, és hogy majd együtt nézzük a labdarúgó Európa-bajnokságot és az olimpiát a tévében.
Azóta alig pár hónap telt el, és a járvány felülírt mindent. Most újratervezünk. A látogatási tilalom óta nem simogathattam meg 89 éves édesanyám kezét, és csak reménykedem, hogy megértette, őt védjük azzal, hogy nem mehetünk be hozzá. Apósomról és anyósomról a sógornőmék gondoskodnak, betartva, hogy közben ne érintkezzenek egymással. A férjem átállt az online-tanításra, azt pedig egyikünk sem tudja, mikor láthatjuk újra a fiainkat – talán pár nap, talán pár hét múlva…
Féltem őket, féltem a Magyarországon és a Felvidéken élő rokonainkat, az itthon, Svájcban vagy Norvégiában élő barátainkat, és csak reménykedni tudok, hogy mihamarabb Olaszországban, Spanyolországban és az egész világon véget ér ez a rémálom!
Közben rég nem látott ismerőseimmel beszélek telefonon vagy a közösségi oldalon – jó hallani róluk, jó kicsit behozni abból, amit a hétköznapok rohanásában elmulasztottunk. Csak kapkodom a fejem, hogy a pedagógusok mennyire innovatívak, mennyire segítik egymást a különböző technikai megoldásokkal a távoktatásban, vagy, hogy a kisgyermekes családok milyen szervezési bravúrokkal oldják meg az új helyzetet. Kiderült az is, hogy sok mindent otthonról, „home office”-ban is meg lehet oldani.
Hálás vagyok a kereskedelemben, a gyógyszertárakban, rendelőkben, kórházakban, a szociális otthonokban, a rendvédelemben, a tömegközlekedésben, a postán dolgozók helytállásáért, és mindazoknak a munkájáért, akik segítenek abban, hogy így se álljon meg az élet, és megmaradjon az emberi méltóságunk. Hálás vagyok azoknak is, akik fenntartják a reményt: az interneten keresztül zenélnek, verselnek, mondanak mesét, hirdetnek igét, visznek színt a napjainkba, online mozgásórákat tartanak, vagy kiállnak az erkélyekre és bátorítják egymást. Hálás vagyok azért az összefogásért, amit most nap, mint nap látok és tapasztalok.
És hálás vagyok ezekért a mondatokért: „Anya, ne aggódj, velünk minden rendben! Megtesszük, amit lehet. Hiányoztok, nagyon szeretünk benneteket!”
