Sok szülő azt szeretné, hogy csemetéje jól nevelt legyen, aki átadja a helyét a buszon, aki szó nélkül segít az otthoni teendőkben, aki mindig engedelmes, szorgalmas, jól tanul és sosem felesel vissza. De közben szeretnék, ha a gyermekük felnőve talpraesett legyen, hogy ki tudjon állni önmagáért, hogy önálló döntéseket hozzon, és tudjon igent vagy nemet mondani bizonyos helyzetekben. De hogyan váljon ilyen felnőtté, ha gyerekként azt várja tőle a szülő, hogy úgy cselekedjen, ahogy azt neki megmondják?
Nem feltétlenül egészséges az, ha a gyermek sosem lázad. Az a gyerek ugyanis, aki mindig engedelmes, aki azt csinálja, amit a környezete elvár tőle, egész életében e szemlélet mentén fog élni, azaz mindig a környezete elvárásainak megfelelő módon fog viselkedni. Nem mer nemet mondani bizonyos helyzetekre vagy neki nem tetsző kérésekre, és azt sem tanulja meg, hogyan gondoskodjon önmagáról, hogyan legyenek önálló döntései.
Joanne Stern családterapeuta szerint amikor a szülő vitázik a gyerekkel, ő pedig időnként visszabeszél, az nem feltétlenül a lázadás jele, hanem egy fiatal felnőtt megnyilvánulása, aki pró és kontra érveket sorakoztathat fel, aki a konfliktusok, összetűzések során fejleszti gondolkodását és érvelőképességét. A határok feszegetése fontos gyerekkorban, hiszen ezek révén tapasztalják meg a dolgokat, a világ működését, a szülők pedig abban segíthetnek, hogy mutassanak számukra határokat, miközben hagyják kibontakozni őket.
A szülő célja, hogy megtanítsa gyermekét önállóan gondolkodni és elmondani az álláspontját. Meg kell tanítani, hogyan kell vitatkozni - tisztelettel és logikával, mérlegelni az előnyöket és hátrányokat, valamint belehelyezni magát mások szemszögébe, így tudja csak a legjobb döntéseket meghozni. Az engedelmesség nem tanítja meg ezeket a leckéket.
Az a gyermek, aki túlságosan jól viselkedik, csak a szülőknek vagy a pedagógusoknak jelenthet jót, hiszen „nincs vele baj”, nem zavar sok vizet. Ha mindennel udvariasan egyetért, engedelmeskedik és soha nem vitatkozik, mert mondjuk az kényelmetlen számára, magáról is el fogja hinni azt, hogy nem méltó arra, hogy saját véleménye, elképzelései, gondolatai legyenek. Háttérbe szorítja saját magát. A valós, saját érzéseit mélyen elrejti magában, ami előbb-utóbb úgyis a felszínre tör, akár deviáns magatartászavar formájában is megnyilvánulhat, ami az önbecsülésére is rányomja a bélyeget. Az egészséges önbecsülés pedig az, amivel az ember meg tudja magát védeni, és ki tud állni saját magáért.
A családterapeuta egyik páciensének esetét is felhozza: a 12 éves gyermek mindig engedelmes volt, aki a tinikorba lépve elkezdett hazudozni szüleinek, éjszakánként kiszökött a házból, és evési problémákkal küzdött. A szakértő szerint ő így tört ki abból a burokból, amelyben évekig élt. Az ellentétek, a viták vagy akár a rosszalkodás természetes része az emberi fejlődésnek, ezen minden gyermeknek át kell esnie, hiszen itt tanulják meg, hogy a környezet miként reagál rájuk, és hol vannak a határok, amelyek egy biztos pontot jelentenek az életükben. Ennek a gyermeknek nem voltak meg ezek a határok, mivel teljes mértékben, vakon engedelmeskedett mindenkinek, és nem hozott döntéseket a saját életkorához mérten, ezáltal az önbizalmát sem tudta megerősíteni, hiszen nem találkozott olyan helyzetekkel, amelyekben bizonyíthatta volna rátermettségét.
Forrás: Femina.hu
