(Az írás felénél Csepregi András békéscsabai pszichológus válaszolja meg a dilemmáimat.)
Rájöttem, eddig két labdajáték dominált legfőképp az életemben: a futball és a vízilabda – ráadásul egyiket sem gyakoroltam.
A foci édesapám és bátyám, a póló pedig gyermekünk révén játszott/ik főszerepet.
Általában, ha a ’80-as években, a televízióban meccs volt, akkor bizony a televízióban meccs volt, és akkor nagyon nem lehetett zongorázni a készülék három csatornája (magyar 1, 2 és román) között.
A legemlékezetesebb, az 1986-os, magyar-szovjet 0-6-os végeredményű összecsapás volt. Apám és bátyám nagy reményekkel ült be a nagyszobába, a tévé elé (én a kisszobában maradtam). Emlékszem, ahogy lementek a himnuszok, alig telt el két perc, óriási káromkodás töltötte meg a nagyszobát. „Mi az ábra?!!”, kérdeztem ijedten; „Gólt kaptunk!” szomorkodott félhangosan bátyám.
S alig, hogy leültem, na jó, már akkor kábé a 6. perc is lehetett, ismét nagy üvöltözés volt a másik helyiségben. Akkor már szinte röhögve, mondhatni eléggé provokatíve mentem át, mire bátyám hozzám is vágta a gumi papucsát (nyugi Sanyi, szeretlek!). A meccs további része már történelem.
Manapság pedig nem is gondoltam volna, hogy gyermekünk vízipóló meccsein akár… akár majdhogynem bármire képesek is lennénk. (Remélem, ezt most nem olvassa Horger Antal Úr.) Például belöknénk a vízbe a sípmestert, lebirkóznánk az ellenfél szüleit stb.
Azt követően minderről Csepregi Andrással beszélgettem, aki többek között elmondja, Hevesi Tomi is megénekelte: „Mindent megteszek, hogy én legyek az első, hisz a fődíj egy csíkos napernyő...” A sivatagban jól jöhet, de a diadal érzése mintha ennél sokkal fontosabb lenne! A játékban nagyon könnyen megjelenik egy intenzív késztetés a versengésre. Ami nem elítélendő, sőt… A lényeges az, hogy a versengés egészségesen konstruktív legyen, ami mindenkiből a legjobbat hozza ki, így motiváló, élményszerű, játékos és a társas kapcsolatok fennmaradását erősíti. Akkor van baj, ha az írott vagy íratlan szabályok áthágásával fenyegetővé, ellenségessé válik.
„A szociálpszichológia egy meghatározó irányzata a versengést egy velünk született – folytatja –, velünk élő, evolúciós jelenségként írja le. Az erőforrások végesek, az azokhoz való hozzájutás nem mindenki számára adatik meg. Adott a versengés terepe: az erősebb, okosabb, szebb… jut hamarabb a célhoz, attól függőn, hogy éppen mi vezet eredményre. Ma a versengés célja gyakran lehet a pénz. Egyszerű a képlet a korlátozott erőforrás miatt. Amivel addig nincs is baj, amíg a versengés konstruktív, etikus. Azonban e téren nem ismeretlenek a destruktív versenyhelyzetek, amikor a versenyszabályok helyett előtérbe kerül a pozícióval, az összeköttetésekkel, a hatalmi helyzettel való visszaélés, a bármi áron győzni akarás.”
Hozzáteszi: a versengésnek azonban vannak kevésbé konkrét formái, amit a másokkal való összehasonlítás igénye tart fenn. Ez számos esetben tetten érhető már a gyermekkortól: pl. „Az én apukám olyan…” vagy „Én sokkal erősebb vagyok…” kezdetű mondatokkal. Felnőttként is felmerül, hogy vajon másokhoz képest mennyire vagyunk intelligensek, leleményesek, sikeresek. Ha felülkerekedünk, azt sikerként („jutalomként”), ha alulmaradunk, azt pedig kudarcként („büntetésként”) éljük meg. Lényeges, hogy nemcsak a siker lehet építő, hanem a kudarc feszültségében is megvan az esély, hogy a felismerés fejlődést indítson el. Az érett önértékeléssel rendelkező ember ráérez, hogy mikor kell versengésben maradnia, mikor kell valamilyen egyéb stratégiát alkalmaznia (pl. elkerülést, kivárást…) az egyensúlyának visszaállítására… és mikor kell leállni.
„Természetesen e téren is nagyon sokfélék vagyunk egyénileg is – teszi hozzá. – Az MTA kutatói arra voltak kíváncsiak, hogy a különböző kultúrák esetében milyenek az emberek győzelemre vagy vesztésre adott válaszai. Sajnos mi magyarok kevésbé vagyunk büszkék győzelmeinkre és kevésbé van aktiváló hatása a vesztésnek. Legalábbis a vizsgálat szerint. Ami a gyermekeink győzelme és a vesztés elkerülése iránt érzett fokozott beleélést illeti, arra nagyon egyszerű a magyarázat: mindennél jobban szeretnénk, ha gyermekeink győzelmeket, sikereket érnének el. E mögött saját sikereink, vagy éppen nem megélt sikereink, féltésünk és számos ok állhat. Meg szeretnénk óvni gyermekeinket a kudarcoktól.”
Hozzáfűzi azonban, hogy szülőként is egyensúlyra érdemes törekedni és megfelelő keretbe helyezni a győzelem-vereség értelmezését. Akkor járunk el jól, ha arra törekszünk, hogy a versengést ne alapvetően fenyegető helyzetként éljék meg gyermekeink, ahol nem lehet hibázni. Ha arra tanítjuk őket, hogy kihívásként tekintsenek a versengésre és lehet kockázatot is vállalni, akkor ezt a helyzetet nem kíséri bénító szorongás. Agyuk jutalmazásként kódolja, és nagyobb esély adódik, hogy felszabadultan, kreatívan tudjanak problémákat megoldani, akár versenyszituációkban is. Mert hát bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk megóvni őket ettől, és talán nem is kell.
„A gyermekek önbizalmának növelésére egy példa: az angol oktatásban bármilyen, később bagatellnek tűnő teljesítményt is jutalmaznak (oklevél a falon: James leúszta élete első 10 méterét). Később nyilván törekedni kell arra, hogy valós teljesítményt díjazzunk, bár nyilván akkor, abban az életkorban Jamesnek az a 10 méter valószínű komoly teljesítmény volt” – fogalmaz Csepregi András.
-400x225.webp)
