Kultusza először a keleti egyházban bontakozott ki, majd Európa-szerte elterjedt. Az első évezred fordulóján lett az egyház ősi oltalmazója mellett, a halottak szószólója is. Temetőket, kápolnákat, templomokat, haranglábakat, harangokat ajánlottak pártfogásába.
A középkori Magyarországon Szent István korától volt nagy kultusza. Szent Mihály arkangyal alakja a magyar folklórban (népmesékben, legendákban) is felbukkan. A 18. század közepéig Szent Mihály napja hazánkban parancsolt ünnep volt. E napot a gazdasági év őszi fordulójaként tartották számon, a Szent György napkor legelőre kihajtott állatokat ekkor hajtották vissza, de a pásztorok elszámoltatásának és egyben szegődtetésének időpontja is volt. Hagyományosan ezen a napon indultak útnak melegebb tájakra a fecskék.
Békéscsabán Mihály napkor kezdték törni a kukoricát, de az igyekvő asszonyok már ekkor megkezdték a fonást is. A tótkomlósi asszonyok napfelkelte előtt titokban szerencsehozó hólyagfa magjait gyűjtötték a temetőkben. Mihály napjához női munkatilalom is kötődik, tilos volt mosni, hitték, hogy aki ilyenkor mos, annak kisebesedik a keze, aki pedig mángorol, annak egész évben dörögni fog a háza felett az ég.
Ám e naphoz főként a gazdasági élettel kapcsolatos hiedelmeket, szokásokat és időjárási megfigyeléseket fűztek. Úgy tartották, hogyha Mihálykor északról fúj a szél, kemény tél következik, de ha dél felől fúj, akkor sok dinnyét várhatnak. Rövid telet jelentett, ha a juhok éjszaka felriadva széjjelszéledtek, viszont ha összebújtak hosszú téllel kellett számolniuk. A természet megfigyeléséből ered az a megállapítás is, hogy Szent Mihály napja után a fű akkor sem nőne tovább, ha harapófogóval húznák.
Salamon Edina, a Munkácsy Mihály Múzeum néprajzos munkatársa
