Számtalan eszközt használunk ma is csaknem változatlan formában – különösen igaz ez a vaskor és a római kor eszközeire (sarlók, birkanyíró ollók és persze a fésű), mely jól mutatja ezen innovációk máig ható jelentőségét. A fésű jelenlegi formája nemigen, legfeljebb az anyaga tér el attól, amit a rómaiakkal egy időben, hazánk területén élt szarmaták az 1-5. században, az ókorban és a kora középkorban használtak.
A mai műanyag fésűk – akárcsak az inggombok – sokszor még ma is őrzik színezésükben a régi alapanyag emlékét: sokan ma már nem is tudják, hogy a részben áttetsző, a barna szín különböző árnyalataival sávozott kivitel a szarvasmarhafélék tülkeinek anyagára, a szarura hajaz, míg a tiszta, sárgásfehér (csontszínű) darabok a szarvasagancs anyagát hívatottak mímelni.
Június 10-én, a Békéscsaba határában zajló ásatásaink során az egyik sírból egy feltehetően szarvasagancsból készült, sűrűn fogazott, egyoldalas fésű került elő. A fésűk tipikusan sírleletnek számítanak – ennek oka, hogy olyan mindennapi használati tárgyról van szó, melyet az elhunyt mindennapjaiban is folytonosan magánál tartott és használt, és melyre – hitük szerint – a túlvilágon is szüksége lesz.
Bár sokan azt gondolnák, hogy a fésű elsősorban a női sírok tartozéka, ez koránt sem igaz – különösen gyakran számít kifejezetten férfias leletnek a népvándorláskorban, melyre a feltárt sír is keltezhető. Ez részben a germánokhoz köthető hatás: a korszakban sok nép fiaira, de különösen a germánokra jellemző volt a hosszú hajviselet, mely egyúttal a szabadság és harcos életmód kifejezője is lehetett egyesek szerint.
Divat és praktikum: a régészeti leletként napvilágot látott fésűk, akárcsak a mostani csabai darab közös jellemzője azok sűrű fogazottsága, melyből a kutatók arra következtetnek, hogy a fésűk nem csak a frizura szépségének megóvását szolgálták, hanem bizony a tetvek eltávolításában is jó szolgálatot tehettek.
Móra Ferenc és Tömörkény István feljegyzik, hogy az alföldi tanyavilágban még a mi korunkban is dívott a fésű sírba helyezése – talán még most is él, és tesszük ezt itt-ott most is anélkül, hogy tudnánk, őseink is ugyanezt tették másfélezer év távlatában.
Nagy-Laczkó Balázs régész muzeológus
