Az eseményen emlékező beszédet mondott Lukácsné Moskovitz Tamara, a Békéscsabai Zsidó Hitközség elnöke, Varga Tamás, Békéscsaba alpolgármestere, valamint Károlyi László, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének főigazgatója. A mártíristentiszteletet Markovics Zsolt főrabbi tartotta.
– Az emlékezés közös felelősség. A holokauszt alatt innen is, illetve a megyéből is több ezer zsidó polgártársat vittek el, akik ma a magyarországi életből kínzóan hiányoznak. A visszaemlékezésnek, hogy ez ne kerüljön elfeledésre, mi vagyunk a zálogai, hogy ezt az élő emlékezetet életben tartsuk – fogalmazott Károlyi László.
Lukácsné Moskovitz Tamara felidézte: 1944. június 26-án indult el a békéscsabai dohánybeváltó területéről az a szerelvény, amely közel ötezer Békés vármegyei, köztük mintegy 2100 békéscsabai zsidó polgárt szállított Auschwitzba.
– Június utolsó vasárnapján ezekre az áldozatokra emlékezünk. Minden évben fejet hajtunk az áldozatok és emlékük előtt, hiszen nagyon fontos számunkra, hogy ezek az emberek, akik itt éltek Békéscsabán, itt alkottak, itt volt a családjuk, nemcsak számokban éljenek tovább, hanem nevekben, történetekben és ezáltal az emlékeiket is meg tudjuk tartani – emelte ki.
A hitközség minden évben egy család történetén keresztül idézi fel a helyi közösséget ért tragédiát. Idén a Havas család emlékei kerültek a középpontba. A megemlékezésen részt vett Farkas Marianna – lánykori nevén Havas Marianna – is, aki családi leveleket és fényképeket hozott magával. Elmondta: nagyszülei 1916-ban költöztek Bánffyhunyadról előbb Békésre, majd Békéscsabára, ahol négy gyermekükkel éltek.
A család több tagját Auschwitzba deportálták. Nagyszülei nem tértek haza, egyik nagynénje azonban még 1944 augusztusában küldött egy levelezőlapot.
Farkas Marianna arról is beszélt, hogy édesapja munkaszolgálatosként élte túl a háborút. Megjárta a Don-kanyart, később sérülése miatt Kolozsváron maradt, majd 1945 tavaszán térhetett haza.
– Az édesapám háborús sérülése tartós maradt, ezért végül Magyarországon maradtunk. 1946-ban feleségül vette az édesanyámat, Kremer Adélt, aki debreceni származású volt. Őt Stutthofba deportálták, ahonnan szintén sikerült hazatérnie. A háború után Békéscsabán telepedtünk le. Jaminában laktunk, itt jártam gimnáziumba, később Veszprémben tanultam tovább, majd 1980-ban Svájcba költöztünk, és azóta is ott élünk – tette hozzá.
Galéria
