Számos szakmai és közönségdíj tulajdonosa, évente közel száz fellépése van, ráadásul hat gyermek édesapja is Lackfi János költő, író, műfordító, aki nyári programjai közepette látogatott el a 7.Tv stúdiójába.
– Szerencsés helyzetben vagyok, mert abból élek, amit szeretek. Az irodalom az életem, abból pedig, amivel az életben találkozom, nagyon sok minden átmegy az irodalomba. Nagyjából harmadikos középiskolás voltam, amikor elkezdett biztossá válni, hogy ez lesz az én pályám. A szünetben otthon body buildingeztem a terméskövekkel, közben Ady-buildingeztem is: Ady, Juhász Gyula, Kosztolányi, József Attila és mások verseit, írásait tanulmányoztam.
– Önnél hogyan zajlik az alkotás folyamata?
– Minden értelmes emberi tevékenységnél van olyan pillanat, amikor egy minőségi ugrás következik. Az ember ötletelget, azzal kel és fekszik, amit meg szeretne csinálni, aztán egyszer csak az egész összeáll a fejében. Így van ez az írással is.
– Legutóbb milyen téma ragadta meg?
– Szenvedélyesen figyelem az élet apróságait, hogy aztán abból kibontsak valami távolabbra mutatót. Most sokakkal beszélgetve élettörténetek motoszkálnak bennem, ezeket elraktározom, aztán talán egy írásban kapnak helyet.
– Kreatív írásműhelyt is vezet. Mik az első praktikák?
– Itt talán az egyik első lecke, hogy a szavaknak is van „kopási állandójuk”. Milliószor leírták, hogy a kedvesem egy gyönyörű, harmatos rózsa, tehát irodalmi szinten más jelentés-összecsillanásokra van szükség. No és persze elkerülendők az elfuserált irodalmi alkotások ismérvei: a pontatlanság, a közhely és az unalom. A gyermekirodalomban pedig egyszerre három embernek kell írni, az egyik maga a gyermek, a másik a felnőtt, aki megvásárolja a gyerekkönyvet. Végül annak a felnőttnek is kell szóljon az írás, aki a gyermekben lakik, és majd felnőtt fejjel jön rá, mit is jelentett valójában egy-egy szófordulat.
