– Nyilvánvalóan nem mehetünk el amellett, hogy milyen munkát végzett a Magyar Televízióban, de először arra kérem, hogy néhány gondolatot meséljen nekünk arról, hogy mostanában hogyan szokott találkozni a közönséggel?
– Ilyen meghívásos közönségtalálkozókon. Sós Imre meghívott egy ilyen beszélgetésre, nagy örömmel fogadtam el a meghívást, és jöttem el Békéscsabára. Úgyhogy így találkozom az egykori nézőkkel, vagy pedig lemezbemutató koncerteken, hiszen évekkel ezelőtt Szvorák Kati Kossuth-díjas népdalénekessel készítettünk közösen két lemezt, és azzal járjuk az országot, illetve a magyar lakta területeket.
– Ahogy említette, kiadtak két albumot 2013-ban, és 2015-ben. Azonban több alkalommal elmondta különböző interjúkban, hogy igazából nem is állt szándékukban lemezt készíteni, hanem a közös munka gyümölcse volt az első, a „Szeretettel” című album. Mi vezetett odáig, hogy végül is mégis elkészült?
– Hosszú története van, mert én 1981 óta ismerem Katit. Akkor ő nyerte meg a „Röpülj páva!” népdalversenyt, akkor még, mint határon túli. Utána megszakadt valahogy a kapcsolat. Végül úgy alakult, hogy én 21 éve Szentendrén élek, és ott egyik alkalommal az önkormányzat egyik ünnepségén összetalálkoztunk, ahol én konferáltam, ő pedig énekelt. És mint ahogy abbahagytuk, úgy leltünk ismét egymásra. Kati akkor elmondta, hogy lesz egy nagy lemezbemutatója a Péter-Pál-templomban Szentendrén, és megkért vállaljam el a háziasszony szerepét. Ezt követően nagyon sokszor elhívott, hogy konferáljak, legyek háziasszony a műsoraiban. De akkor még volt mellette zenekar, volt másik énekesnő. Aztán valahogy elkoptak mellőle az emberek, és maradtunk ketten. Akkor mondta, hogy neki másfél órát végig énekelni elég sok, ezért megkért, hogy menjek és beszéljek a műsor közben. Először azt mondtam neki: hogy jövök én ahhoz, hogy a te gyönyörű hangod mellett mondjak valamit, és egyáltalán miről beszéljek? Ugyanakkor én akkorra már nagyon sok helyen jártam az országban, ahol szintén ilyen közönségtalálkozókon beszéltem az emberekkel. Miután 2005-ben az első nemzeti konzultáció alatt bejártam az országot, és felmértem az állapotokat, megdöbbentett az, hogy mentálisan mennyire lement a színvonal, és hogy valahogy segíteni kéne az embereknek. De hogy lehet segíteni? Ezért megpróbáltam valami olyan mondókát kialakítani, ami bevezeti ezt a közönségtalálkozót. Beszéltem 10-15 percet, majd a jelenlévőké volt a szó, és kérdezhettek. Végül kialakult egy nagyon érdekes párbeszéd. Az én elgondolásomhoz képest nagyon sok esetben olyan kérdések merültek fel, ami aztán kicserélődött az én alapmondókámban.
A lényeg a lényeg, hogy tulajdonképpen a szeretetről kezdtem el beszélgetni, és ennek kapcsán aztán nagyon sok minden szóba került. Én közben 2008-ban beiratkoztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia szakára, ahol végül is 5 évig óralátogató hallgatóként végighallgattam, végigtanultam, amit kellett. Diplomám nincs, nem is a bizonyítványért mentem. Pontosan 2013-ban fejeztem be, akkor volt az utolsó év. Annak az évnek a nyarán, augusztus 17-én a máriaremetei kegytemplom udvarán volt a lemezbemutató koncert, és arra meghívtam néhány tanáromat. Azt mondtam: az igaz, hogy én nem diplomáztam, és nem írtam diplomamunkát, de vegyék úgy, hogy ez a lemez az én alternatív diplomám.
Tulajdonképpen mikor végül összeállt bennem az egész mondanivalója, akkor mondtam Katinak, hogy csináljunk egy lemezt. Ez az album eléggé rendhagyó lemez, mert semmi más nem szerepel rajta, mint két emberi hang. Az egyik énekel, a másik beszél. Természetszerű, hogy én beszélek. Az ötlet után Kati azt kérte, hogy adjam oda a szöveget, és jelöljem be, hogy lennének beszédek, és hol legyen ének. Erre én: milyen szöveget? Azt válaszolta: hát azt, amit el szoktál mondani. Mondanom sem kell: nem volt leírva, ez csak a szívemben és az eszemben létezett. Úgyhogy hazamentem, és elkezdtem leírni, hogy miről is beszélek. Így kezdődött. Kati megcsinálta hozzá a zenét, de nagyon sok egyházi dal volt benne, és egy kicsit megrettentem, hogy ezt nehogy kifejezetten vallási dolognak vegye a közönség. De végül is arra jöttem rá, hogy ezek az egyházi népénekek, vagy népdalok, amiket ő kiválasztott, ezek valami hihetetlen bölcsességeket tartalmaznak. Így végül is a kettő együtt nagyon jól kiegészíti egymást. Túl azon, hogy azért is rendhagyó ez a lemez, mert az 54 percet, elejétől a végéig egybe kell meghallgattatni, nincs trackelve, hogy szakszót használjak. Tehát nincsenek igazítási pontok, ez azt jelenti: ha valaki megállítja, az elejére áll a lemez, és automatikusan az elejétől a végéig kell meghallgatni. Először mindenki csodálkozott. Végül, amikor elkészült a lemez, a technikusok is egyetértettek velem. Ami ebből kimaradt, az kerül a második lemezre, aminek az a címe, hogy „Várakozás”, és tulajdonképpen az adventhez kapcsolódik. Ez már trackelve van, és különböző történeteket tartalmaz. De végül is a várakozásról, a csendben maradásról, a magunkba fordulásról szól.
– Ezzel kapcsolatosan egyszer azt nyilatkozta, – csak egy részletet emelnék ki – „A jóknak az a feladata, hogy a hatalom szeretete helyett a szeretet hatalmát hirdessék…
– …hirdessék, tanítsák, és terjesszék…
– Igen. És Ön szerint a szeretet megalapozásához alázat és áldozat kell. És nyilván nagyon sokrétű ez a gondolat, de engedje meg, hogy azt mondjam, hogy elsőként jutott eszembe az az alázatos munka, amit Ön több évtizedig végzett a televízióban. A Delta kapcsán 32 plusz egy évig.
– Fél év híján 40 évig televízióztam, igen. És igen, én a Deltát nagyon hamar megkaptam. '63-ba kerültem a televízióhoz, és '64 februárjában voltam először képernyőn, mint bemondó, talán már abban az évben meg is kaptam. Ezt nem én kezdtem el vezetni, hanem Lénárd Judit kolleganőm. És meg kell mondanom, hogy én soha semmilyen feladatért nem kapartam a küszöböt, és nem jelentkeztem, hogy meg akarom csinálni, hanem engem mindig megtaláltak a feladatok, és mindig valami bizalmat kaptam arra, hogy én azt meg tudom csinálni. Volt olyan műsor, amire azt mondtam, hogy el se hiszem, hogy erre felkértek, de ha ők úgy gondolják, hogy én meg tudom csinálni, persze, hogy mindent elkövettem, hogy felkészüljek, és tisztességesen megcsináljam. De a Deltához visszatérve, abban az volt a nagy újdonság, hogy akkor még nem volt súgógép, nem volt színes televízió, hétfőn, pénteken nem volt adás.
Ez mindig vasárnap este 6 órakor ment. Eleinte havonta egyszer. Ez akkor úgy működött, hogy én megkaptam olyan körülbelül 2-2,5 oldal szöveget, amit el kellett mondani. Ezek voltak az összekötő szövegek a bejátszások között. Én pedig leültem, és szépen megtanultam. Szerencsére nagyon könnyen tanultam, még ma is elég könnyen megy. Úgy gondoltam, hogy sokkal emberibb és közvetlenebb, hogy face to face, a néző szemébe nézve mondom el mindazt, nem egy papírba görnyedek, felolvasom és csak a fejem tetejét látják.
De én nem gondoltam, hogy ezzel egy ilyen óriási dolgot csinálok. Akkor ott mindenki meg volt rettenetesen ezen lepődve, hogy komoly technikai, orvosi és mindenféle szöveget én csak úgy megtanultam és elmondtam.
Most meg kell jegyeznem, hogy semmit nem tudok megtanulni addig, amíg nem értem. Arról már nem is beszélve, hogy a televízió képernyőjén, közeliben, nem lehet hazudni, hogy én mindent tudok, látszik a szememen, hogyha nem is értem, hogy miről van szó. Ezért igyekeztem utánanézni mindennek, és megtanulni. Amit nem értettem meg, azt pedig nem szégyelltem megkérdezni. Ha az kellett hozzá elmentem a csillagvizsgálóba, belekukkantottam a távcsőbe, vagy elmentem megnézni azt, hogy a lézersugár mit csinál. Én nagyon-nagyon sok mindent megtanultam az évek alatt. De mondom, ezzel akkor óriási tettet hajtottam végre, hogy én ezeket a szövegeket kívülről mondtam el. Egy idő után már hetente jelentkezett, és akkor már nem volt visszaút.
A felvételek pedig úgy zajlottak, hogy én leültem ugye egy stúdióba egy Arriflex-el (stúdiókamera – a szerk.) szembe, jött a csapó, amitől mindent elfelejtettem, még a nevemet is, úgyhogy rászoktunk a vége csapóra. Majd felmondtam a szöveget, és ha hibáztam, akkor újra kellett kezdeni.
De mondom, akkor még nem volt súgógép. Én egyébként is a súgógépet nagyon nem szeretem, nagyon későn kezdtem el használni. Amikor a Delta így beindult már, akkor úgy tűnt, hogy megoldottam egy jó feladatot, és jött a következő. Azt is megcsináltam, jött a harmadik feladat. És ez így ment. Nagyon sokszor olyan feladatot kaptam, amiről én nem is gondoltam, hogy képes vagyok megcsinálni. De hát meg kellett. Kevesen voltunk.
– Még mindig emlékszem gyerekoromból arra, amikor Antal Imrével a Szeszélyes évszakokat vezették. A televíziózáson belül az egy teljesen más műfaj, mint a híradó vagy a Delta. Hogyan tud egy műsorvezető hiteles maradni ennyiféle feladat kapcsán? Ez hogyan működhet?
– Azt hiszem úgy, hogy nem játszottam el egyiket se. Ilyen vagyok. Nagyon szerencsés is vagyok, hogy ennyi mindenben kipróbálhattam magam. Tényleg, hiszen a híradót például volt olyan időszak, hogy a nők nem is olvashatták, csak egy idő múlva engedték meg. Akkoriban, mondom én, hogy az én időmben még követelmények voltak. Nem lehetett csak úgy odaülni. Amikor 18 évesen bekerültem érettségi után a televízióba, akkor olyan feltételek voltak, mint az egyetemi végzettség, tehát diploma, két nyelvvizsga középfokon, és hat nyelven ismerni és tudni kellett a kiejtési szabályokat. Na ebből nekem semmi nem volt meg, csak egy érettségim. De megelőlegezték a bizalmat, és meglett. 6 év alatt estin elvégeztem a bölcsészkart, letettem angolból és spanyolból a középfokú nyelvvizsgát. És ha hat nyelven nem is tudtam mindig a kiejtést, de akkor rohantam, hívtam a rádiósokat, és ők rögtön segítettek. A lényeg az, hogy nekem az a nagy szerencsém, hogy engem a nézők elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. És én soha nem játszottam szerepet, hanem mindig az alkalomnak megfelelően megoldottam azt a feladatot, ami éppen volt.
– Vannak nagyon emlékezetes események? Tudom, hogy rengeteg lehet ilyen, de ami tényleg így örökre megmarad. Esetleg egy baki, vagy egy interjú…
– Életemben azt hiszem, egyetlen bakim volt élőben. Egy vasárnap délután voltam élőben. Akkoriban nem lehetett mindjárt este dolgozni, hanem csak fokozatosan. Először délelőttönként iskolatelevízió, majd hétköznap délelőtt. Amikor már vasárnap délelőtt dolgozhattunk, az nagyon nagy megtiszteltetés volt. Utána jöttek a délutánok, majd a szombat-vasárnap délután, és aztán az este. Bele kellett tanulni, bele kellett szokni ebbe. És egy vasárnap délután bajnoki vízilabda-mérkőzés volt az Egri Dózsa és a Szolnoki Dózsa között. Soha míg élek, nem fogom elfelejteni. Ültem, és konferáltam fel a műsort, most kapcsoljuk az egri sportcsarnokot, ahonnan az Egri Dózsa – Szolnoki Dózsa bajnoki vízilabdarúg - és akkor rájöttem, hogy a vízilabdát nem rúgják, de a bajnoki után mindig a labdarúgás jött be. Ez a pillanatok tört része alatt futott át az agyamon. Inkább elkezdtem újra a mondatot: akkor kapcsoljuk az egri sportcsarnokot, ahonnan az Egri Dózsa – Szolnoki Dózsa bajnoki vízilabdarúgó mérkőzést közvetítjük. Ezt így elmondtam. Utána estére jött be Varga Jóska kollegám, aki egy nagyon komoly ember, neki fantasztikus tekintélye volt, és már régóta csinálta, és rettenetesen leteremtett, mert én csak egy jót nevettem a végén. Azt mondta, hogy ezt tessék komolyan venni. Akkor én még nem tudtam, hogy délelőtt egy másik kolleganőm kézilabdarúgó mérkőzést konferált. Ezt csak a műszak tudta, akik reggel óta bent voltak. Én amikor ezt az ominózus mondatot elmondtam, utána derült ki, hogy kint mindenki visított a nevetéstől. Ezt követően mondták el, hogy délelőtt mit mondott a kollega. Majd bejött Varga Jóska, megkaptam a beosztásomat, és akkor nagyon elszégyelltem magam. Utánam beült Jóska, és este meg kosárlabda mérkőzés volt, és akkor ő meg kosárlabdarúgót mondott. Úgyhogy aznapra mindent kirúgtunk, amit nem kellett volna. Én erre az egyetlen egy bakira emlékszem ennyire, mert nem igazán voltak nekem. Én mindig mindenre felkészültem, és odafigyeltem, mert amikor kigyullad a piros lámpa, akkor már nem érsz rá azon gondolkozni, hogy mit, meg hogy.
Ami még nagyon emlékezetes számomra, és talán érdekes, hogy egy Táncdalfesztivál közvetítés, az első az 1967-ben volt. Akkoriban még úgy volt, hogy három elődöntő és egy döntő volt. Minden elődöntőt más kolléga vezetett, és a döntőt Takács Marika és Varga Jóska csinálták. Én a harmadik elődöntőt csináltam, ahol Kovács Józsiból lett nagy sztár a „Jöjj vissza hozzám” című dallal. De akkor lepontozta őt a zsűri, és ebből óriási botrány kerekedett, és tapsoltak, és ordítottak, és visítottak. És már nem tudom hányszor elénekelte szerencsétlen a nótát. A Madách Színházban történt mindez. Én ültem az első emeleti páholyban, szemben lévő páholyban volt a kamera, nekem egyik oldalt volt a színpad, és a másik oldalamon ült a közönség. A zsűri meg az első emeleti szemközti páholysorban ült. Én pedig akkor elkezdem, mondom-mondom, rángatják a ruhám. Lenézek, a műsor szerkesztőjére. Fel is vetődött bennem, hogy ő miért nem a közvetítőkocsiban van, de úgy gondoltam, hogy ég a piros lámpa, nekem beszélni kell. Na most nem tudom, hogy éltél-e már át olyat, hogy beszélsz, és nem hallod, hogy mit mondasz. Borzasztó úgy beszélni, hogy nem hallja az ember, hogy mit beszél. Akkor megint elkezdtem mondani ott valamit, és megint rángatják a ruhámat, és már a rendező is ott van. Gondoltam lekeverték az adást, ha a rendező is ott van, akkor biztos. Még mindig tombolt a közönség, és nekem megint égett a piros lámpa. Én pedig ismét vettem egy nagy levegőt, és újra elkezdtem beszélni. És beszéltem, beszéltem, beszéltem. Addig beszéltem, hogy a másik oldalon, akik az erkélyen ültek, azt látták, hogy nekem jár a szám, de nem hallották mit mondok, így abbahagyták a kiabálást meg a tapsolást. Ennek hatására a mellettem ülők is abbahagyták. Erre a földszintről is elkezdtek nézegetni, hogy ezek nem tapsolnak, így ők is abbahagyták. Lényeg, hogy én addig beszéltem, amíg csönd nem lett. És győztem. És ez valami fantasztikus volt. De az egészet tulajdonképpen nem is ezért kezdtem el mesélni, hanem azért, mert ennek aztán volt egy jó hozadéka, hogy attól kezdve bármilyen műsorban, akár élő színpadon, vagy bárhol megjelentem, ahol mondjuk ilyen túlfűtött érzelmek dúltak, ahogy engem megláttak, rögtön csönd lett. De az egészet tulajdonképpen azért kezdtem mesélni, mert ez csak egy jó történet. A színházban rendezett eseményt közvetítette a televízió, ahol a néző csak azt látja és hallja, amit neki a kamerán keresztül a rendező mutat. És közvetítette a rádió. A rádióhallgató pedig az égvilágon semmit nem lát, csak azt hallja, amit te mondasz, vagy amit énekelnek, vagy ami zajlik. Ez három különböző műfaj, mert másképp kell dolgozni egy kamera előtt, másképp kell dolgozni színpadon, és másképp kell dolgozni egy rádióban. Most ezt egy személyben úgy összehangolni, hogy amikor te oda kiállsz, akkor mindenki úgy érezze, hogy csak neki beszélsz, aki ott ül, aki néz, vagy aki hallgat. Igen ám, de erről csak addig tudsz gondolkozni, amíg nem vagy ott. Mert amikor kigyullad a piros lámpa, akkor ott mese nincs, mondani kell, és tenni kell a dolgodat.
– Ön miért tartja azt fontosnak, hogy még mindig találkozzon a közönséggel?
– Egyrészt, hogyha megtisztelnek azzal, hogy meghívnak, az a minimum, hogy ennek eleget teszek. Szerintem nagyon sokan vagyunk így, akik tudják és hiszik azt, hogy van az életüknek értelme és célja. Én nagyon hamar, úgy hiszem, ráébredtem arra, hogy fontos sokaknak hasznára lenni. És van Gárdonyinak négy sora, ami úgy szól, hogy „Légy az, kiből árad a nyugalom. Légy az, kire nem hat a hatalom. Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet. S menj oda, hol fázik a szeretet.” Én megpróbáltam eszerint élni, és megpróbálok ma is így dolgozni, és eleget tenni ennek.
