Krausz Tamás vérbeli újdondászként sok esetben nem csupán a történések passzív szemlélője, hanem tevőleges résztvevője, alakítója is volt. Ezért is indokolt vele érdemi interjút készíteni.
A nagybetűs beszélgetőtársassal ezúttal nem egy semleges helyszínen, hanem saját természetes közegében, a Trefort kollégiumban találkoztunk, ahol egy egyszerű, már-már puritán irodai helyiség szolgált helyszínül. Mint kiderült, majdhogynem bárhol leülhettünk volna, mert lendületes stílusa, átéléssel előadott, életteli történetei megelevenedtek, s visszarepítettek minket a múlt azon időszakába, amikor egészen egyszerűen jó volt újságírónak lenni. Félreértés ne essék, napjainkban sem olyan szörnyen rossz ezt az összetett és izgalmas hivatást művelni, azonban az akkori viszonyokat össze sem lehet hasonlítani a maiakkal. Az 1989-es és 1990-es évek tájékán a szabadság jótékony szelleme lengte be a hétköznapokat. Felszabadult, boldog, örömteli időszak volt, amelyre nagy szeretettel emlékeznek azok, akik megtapasztalhatták.
Ám még mielőtt egészen a múltba révednénk, ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről a kollégával.
Krausz Tamás Norbert 1960-ban született Békéscsabán és azóta is itt él. A „Vízműben” földmérő szakon tanult, majd a Debreceni Tanítóképző Főiskola diákja lett, ahol általános iskolai tanítóként végzett. A Békés Megyei Könyvtárban dolgozott, s közben a Nyíregyházi Főiskola könyvtár szakát is befejezte. Újságíróként helyezkedett el, a Békés Megyei Népújság munkatársaként tevékenykedett. A Délkelet című lap kiadó-főszerkesztője volt, de a Napi Délkelet megalapításában is részt vett. A 90-es évek derekán már a Magyar Televízió Híradójának, a Kossuth Rádió Krónika című műsorának, valamint a Magyar Távirati Irodának is a munkatársa volt. Utóbb elvégezte az ELTE neveléstudományi bölcsész mesterszakát. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetés birtokosa, bár azt konkrétan nem tudja megmondani, hogy az elismerésre ki, melyik korábbi miniszter terjesztette fel.
Jelenleg a Békéscsabai Szakképzési Centrum kommunikációs vezetőjeként tevékenykedik, az ő kezében futnak össze a szálak, már ami a központ nyolc intézményének kommunikációját illeti. A rendszerváltozás és az azt követő hőskor vagy másként aranykor szem- és fültanúja, vérbeli újságíró. Az 1989-1990-es tanévben egy, a hallgatói önkormányzat által szervezett előadássorozat, illetve nem hivatalos kurzus keretében a szegedi egyetemen hallgatott újságírást.
– Az akkori sztár újságírók jártak le Pestről, de semmilyen papírt nem adott, ismeretet viszont annál inkább – fogalmaz. Hozzáteszi, Chrudinák Alajos, Haraszti Miklós, Mester Ákos és Havas Henrik szerepeltek az óraadók között. Az első cikk nem is ekkor, hanem három évvel korábban, 1986-ban jelent meg, méghozzá nem kisebb jelentőségű médiumban, mint a Heti Világgazdaság című lapban.
Ebben az esztendőben sorkatonaként teljesített szolgálatot, és a fent említett újságnak, ahogyan fogalmaz: alapító-előfizetője volt már az 1979-es évtől, az indulástól kezdődően. Szókimondó, színvonalas gazdasági hetilapot kell elképzelni, ami megengedhette magának, hogy a valósággal, illetve annak kritikus, tényszerű megközelítésével foglalkozzon. Vincze Mátyás volt az alapító-főszerkesztő, aki később a távirati irodánál lett Tamás felettese. Egyfajta vitaindító értekezést eresztettek meg, amelynek keretében azt próbálták kitalálni, hogy mi legyen az akkorra már csőd közelébe került magyar gazdasággal.
– A legnagyobb megdöbbenésemre, nemhogy megjelent, amit írtam, hanem szó szerint jelent meg – emlékezett vissza, kitérve arra is, hogy minden héten ketten fejthették ki a véleményüket. Az akkori időszak legnagyobb közgazdász koponyái szólhattak hozzá a témához, és persze Krausz Tamás Békéscsabáról.
Ezzel összefüggésben azt emelte ki, hogy egészen egyszerűen nem szereti, már akkor sem szerette, ha nem volt naprakész. Amióta az eszét tudja, úgy kezdi el a napot, hogy átböngészi a főbb sajtótermékeket. Megnézi, átnyálazza a lényegi információkat és igyekszik a leírtak mögé látni. Törekszik és mindig is törekedett arra, hogy ne csupán a felszínt, a jéghegy csúcsát, hanem a mélységben meghúzódó dolgokat, folyamatokat is lássa. Ez egyrészt szakmai ártalom, másrészt pedig zsigeri igény, amit nem lehet levetkőzni, amiről nem lehet és nem is kell leszokni. Még könyvtáros volt, amikor jelentkezett a Békés Megyei Népújsághoz, ahol Árpási Zoltán főszerkesztő már másnap állományba vette. Az akkor szerveződő ellenzékiek közül szinte mindenkit személyesen ismert, lubickolt a rendszerváltás körüli hangulatban.
– Tobzódtam, mert majd mindenkit ismertem, jó kapcsolatokat ápoltam az ellenzék tagjaival, egészen egyszerűen szenzációs volt – fejti ki.
Meggyőződése szerint a mainál több párbeszédre, érdemi szóváltásra, beszélgetésre volna szükség
Az 1989-1995 közötti időszakban alig néhányszor kérdezték meg tőle, hogy azt, amit leírt, miért is írta le – ez a momentum meghatározó és lényegi adalék, hiszen aki tudja, hogy mit, miért és főként hogyan írjon, annak ez a fajta szabadság magát a szakmai mennyországot jelenti.
– Egészen egyszerűen azt írtam, amit akartam – hangsúlyozza, részletezve, hogy a tényekkel igencsak nehéz, illetve nem nehéz, hanem lehetetlen vitába szállni. Újságíró berkekben járja az a mondás, hogy a tények makacs dolgok. És makacs dolgok voltak már akkoriban is. Érdemes kerülni a jelzős szerkezeteket és az olvasóra bízni, hogy a tények ismeretében ő mit tart valóságos, illetve reális verziónak. Ez a macerás része az újságírásnak, amit – korszakoktól függetlenül – sokan igyekeznek megspórolni. Mint mondta, azt tartotta szem előtt, hogy ha nem tudta alátámasztani azt, amit le szeretett volna írni, akkor nem írta le.
A Békés Megyei Népújság példányszáma akkoriban 67-69 ezer környékére volt tehető, de azt is tudni érdemes, hogy a Népszabadság ekkortájt 900 ezer példányban fogyott naponta. Ez nyilvánvalóan a kötelező előfizetéseknek is betudható volt, a lap megszűnésekor ennek már mindössze a töredékét, 45-50 ezres példányszámot produkált. A Délkelet, ami helyi érdekű hetilap volt, a csúcson 25 ezer példányban kelt el. Ma ez már elképzelhetetlen biztonságot és főként elképzelhetetlenül magas bevételt jelentett az újságoknak, illetve a kiadóknak. Nagyot változott a világ, a médiapiac, a keresleti és kínálati oldal is jelentős mértékben alakult és alakul át. Egyesek szerint a hagyományos értelemben vett hírközlő csatornáknak befellegzett. A közösségi felületek és a videómegosztó platformok túlnyomó részben átvették az uralmat. Nagy a kísértés, hogy a politikai szándék is terítékre kerüljön, de azt a törvényszerűséget érdemes figyelembe venni, hogy a hatalom mindig is uralni akarta és uralni akarja a közbeszédet.
– A Népújságnál nagyon jó stáb alakult ki, éjjel-nappal dolgoztunk, nem számított semmi, csak az, hogy végezzük a dolgunkat – szögezte le, azt is kiemelve, hogy fél év alatt mindenkivel remek munkakapcsolatot sikerült kialakítani, ami a már meglévő jó emberi kapcsolatokból is táplálkozott. Aláhúzta, lett légyen szó akár az MDF-ről, az SZDSZ-ről, a FIDESZ-ről vagy éppen a kisgazdákról, mindenkivel sikerült megtalálni a közös hangot. Nem csupán a helyiekkel, hanem az országos vezetőkkel is összeismerkedett, és volt lehetősége az első szabad választások alkalmával a parlament alakuló ülésén is jelen lenni, ahova bizony egyáltalán nem volt egyszerű mutatvány bejutni. A Magyar Televízió Híradójának külsős munkatársa, a Kossuth Rádió Krónika című műsorának a külsős munkatársa és a Magyar Távirati Iroda Békés megyei tudósítója – ezen titulusok akár egyenként is a szakma csúcsát jelentik.
Az emlékezetes esetek közé sorolható az, amikor Torgyán József, Fidel Castrot megszégyenítő háromórás beszédet mondott, amit aztán a derék kolléga öt különböző médium részére dolgozott fel. Ez napjaink egyszeri újdondászának gyakorlatilag lehetetlen és megoldhatatlan feladat. Ő mégis megoldotta és nem is akárhogyan, este már mindenki arról beszélt az országban, hogy a „Józsi bácsi mit mondott délután Orosházán”. A sokszor lesajnált és talán le is nézett vidéki újságíró olyan híradást rittyentett, amire érdemes volt odafigyelni. A mai, online-nak mondott korszakot is kedveli, szereti elolvasni a híradásokat, s három évvel a nyugállományba vonulása előtt egyáltalán nem azt tervezi, milyen csalival kellene fenekeznie ahhoz, hogy kellően kapitális méretű halak akadjanak a horgára. A hírek, a kommunikáció világa az ő igazi terepe, ebben érzi otthon magát, ezt szereti. Ez tartja frissen és üdén.
A Napi Délkeletről, a Népújság utáni időszakról, a főszerkesztői létről és sok minden másról is szót váltottunk, több mint 50 perc lett a rögzített beszélgetés hossza, ami ritkának mondható terjedelemnek számít. A mai világban sincs idő, sőt még inkább nincs idő a terjengősségre. Végezetül még egy momentum, ami kellőképpen meghatározó és lényegi ahhoz, hogy a kvázi portré, illetve életútinterjú lezárásaként szolgáljon. Nem tartja jónak, hogy politikai szekértáborok alakultak ki és a többség kizárólag ezeken belül cserél eszmét. Meggyőződése szerint a mainál több párbeszédre, érdemi szóváltásra, beszélgetésre volna szükség.
Egy másik, idevágó cikk Sukk Marci tollából, illetve billentyűzetéből, amit érdemes elolvasni!
