A minap mutatták be Seres Sándor Kitépett lapok – Volt egyszer egy Délkelet című könyvét, a Békés Megyei Könyvtárban. A történés felért akár egy 25 éves osztálytalálkozóval.
A Délkelet, az 1989-es őszi debütöt követően nagyon hamar a megye második, hanem a legerősebb orgánummá nőtte ki magát, hiszen a testvérlaptól sorra jöttek át a „megbízhatatlan” munkatársak. (Persze az erőhasonlat némileg azért húzza a lábát, mert míg az egyik kürt napi, addig a másik, a Délkelet hetilapként ontotta a betűket, mondatokat, gondolatokat stb.)
Majdan a szárnyalástól megrészegülve, a gazdasági munkatársak elkövettek egy nagy hibát, hogy 1992 tavaszán a hetilap formátumot átkonvertálták napivá – ahhoz meg tudjuk, hogy sok pénz, nagyon sok pénz és még annál is sokkal több forint kell. Közben az iramot idővel nyilván nem bírták, ráadásul a sok nehézsúlyú firkász nem egyszer kirojtozta a másik idegrendszerét.
De mit tudott minderről egy 21 éves srác (én), aki 1993-ban történetesen az Orosházi Határőr Igazgatóság kötelékében volt sajtófigyelő a parancsnoki épület könyvtárában (amúgy a beosztása könyvtár-fotó-videó volt – nahát!). Csak azt látta, hogy van egy konzervatív, meg egy színes lap...
És amikor a leszerelésem (most már mellőzöm az E. sz. 3. sz.-t, úgy vélem, sokkal személyesebb az új hang) előtt úgy fél évvel többen is megkérdezték, hogy „Mi leszek, ha nagy leszek?”, halkan azt mondtam, hogy a „Napi Délkeletnél szeretnék fotózni”. (Mivel Lehó komám már a Hírlapnál volt – és tanuló korunkban elhatároztuk, hogy bevesszük a lokál lapiacot. Hehe.)
És láss csodát, láss ezer csudát: a leszerelésemet követően három hétre, 1993 szeptemberében, Délkelet Ősz címmel egy fotópályázatot hirdetett az újság, amelynek fődíja egy fotóriporteri állás volt. Sorban is álltunk vagy hárman a fődíjért… Én a hónom alatt egy nagyalakú Forte-dobozzal kopogtattam az Alsó Körös 2. szám alatti faház ajtaján, amelyben sok-sok kép várt a kitörésre.
S noha Kőhalmi Bandi, az aktuális főszerkesztő (aki nekem az első főnököm volt) valahogy mégsem hirdetett eredményt, azt azonban látta, hogy AKAROK! Így hamarosan együtt szívhattam a levegőt a csapattal.
Néhány név a naptárból, akik hamarosan a hónom alá nyúltak: Bakulya Misi, Gubucz Kati, Nagy Ági, Nédó Géza, Nemesi Laci, Oravszki Feri, Zsiák Éva… Fehér Józsi nevét csak azért nem említem meg, mert ő mindig Bartolf Ágit hívta, ha fotós kellett Gyomára.
A másik mákom pedig az volt, hogy Világosi M. Attila, az első számú fotóriporter épp az érkezésemet követően, jó két hét múlva elhagyta a… valljuk meg, a süllyedő hajót, amit én egyáltalán nem vettem észre… mármint, hogy merül.
Mi több, amikor az első félhavi fizetésemet (8 100 HUF) Dénes Zoli, az egyik tulajdonos nagy bőkezűen leokézta; így tudtam, hogy sínen vagyok.
Közben idővel, olyan legendákkal, ex-kollégákkal is találkozhattam az utcán, akiknek korábban csak a nevét hallottam a szerkesztőségben… illetve később már be tudtam őket azonosítani – ilyen volt például Ferencz Rezső, Dányi Laci, Hornok Ernő, vagy éppen (N.) Krausz Tamás. S miután mosolyogva fogadták a köszönésemet, szinte madarat lehetett velem fogni. (A sors iróniája, hogy most is előszeretettel ráköszönök a kollégákra, csak ők már egy húszassal fiatalabbak nálam; Rezsőnél negyvennel.)
De ahogy fentebb fogalmaztam, akkoriban már nem volt túl rózsás a hangulat. A fizetések késtek, az idősebbek egyre morcosabbak voltak. Közben a háttérben a gonosz, galád erők, 1994 januárjában átcsaltak a Hírlaphoz. Mondanom sem kell, a legrendesebb kollégák (Rendes Sanyi bácsi) haragudtak meg rám a leginkább.
A februárt már a konkurenciánál kezdtem, míg a Délkelet szép lassan megszűnt. És egy áprilisi szombaton búcsúztak el az olvasóktól; aznap épp egy ifi focimeccset dokumentáltam, amikor a mellettem álló Rákóczi Gabi, egy szintén korábbi, délkeletes újságíró elmesélte, hogy bizony ő reggel megsiratta a búcsúszámot.
Azt követően sok ex-délkeletes munkatárs átigazolt a 1994. május 9-én induló A Naphoz (amely később Békés Megyei Nap néven domborított bő nyolc esztendeig), és sokan nem. És akik nem, azok pedig a tárgyév (’94) őszén megalapították a Heti Délkeletet.
Majdan engem, a köetkező év nyarán, ötödmagammal, létszámleépítés gyanánt szépen a lapátra tettek (meg sem mertem állni az Apám előtt)… S el sem telt két nap, a Szabadság téren összefutottam Marika nénivel, a lap könyvelőjével, és csak annyit mondott: „Kepi visszavár!” (Kepenyes János volt a másik tulajdonos). Visszamentem. Nem köptek le.
Közben 1996 márciusában a Hírlaphoz is visszahívtak. Így a megyében egyedüliként tehettem meg, hogy a két tábor közt táncolhattam ide-oda. S az már csak hab volt a tortán, hogy Kőváry E. Péter, a Békés Megyei Nap főszerkesztőjének a fiaival is együtt muzsikálhattam a Rag Doll-ban.
Tovább is lenne…
Galéria
Amikor Seres Sanyi könyvébe belelapoztam, elsőre épp a csabai pályaudvaron dekkoló olajos tehervonat-kígyóba botlottam. Egyből eszembe jutott, hogy akkoriban még alig, vagy egyáltalán nem léteztek sajtószóvivők… (Jó/nem jó? Passz!)
Például az olajbotrány ideje alatt sokszor az újságírói felvetésekre nagyon későn reagáltak az intézmények, így nemegyszer a tollforgatók önállóan kezdték el kutatni a tények hogyanjait és mikéntjeit – s ha ez volt netán a szabadság? Hol sajtószabadság van, ott sajtószabadság van… emiatt sajnos láttam jó néhány forradalmárt elvérezni.
És egyszer csak vége lett a könyvbemutatónak. Szép lassan hazamentek a népek. Maradtunk vagy öten. És mi is elköszöntünk egymástól.
Öregszünk… hiszen tegnap, úgy 25 éve még biztos, hogy elmentünk volna a Pipába.
