Gondolatok Seres Sándor „Kitépett lapok – Volt egyszer egy Délkelet” című könyvének megjelenése ürügyén
A hőskorszak
Seres Sándor megírta a Délkelet-sztorit. Örülök neki, mert már nagyon időszerű volt, mégiscsak térségünk rendszerváltó lapjáról van szó, amely húsz-egynéhány évig tartotta magát a piacon, aztán kimúlt csöndes végelgyöngülésben. A net előtti kor médiuma Békés megyei kötődésű, bár bizonyos években (a lapterjesztő cég érdekeltségeihez igazodva) az Alföld más megyéiben is forgalmazták, legerősebbnek talán a szegedi kapcsolat nevezhető.
Azért az nem véletlen, hogy éppen Seres Sándor vetette papírra a históriát, mert a szerkesztőség belső emberének számított elejétől szinte a végéig, olykor vezető pozíciókat is betöltött itt, másrészt kitartó, szorgalmas újságíró, aki évtizedeken át a Békés Megyei Népújságnál szerezte meg a szakmai ismereteket. S ami a legfontosabb: a tehetségnek sincs szűkében.
Nincs bennem irigység, féltékenység, mert összefoglaló munkában sohasem akartam megírni ezt a történetet, holott nem vitatom, megér egy misét. Tudomásom szerint több írástudó fantáziáját megmozgatta a vidéki sajtótörténet ezen izgalmas fejezete, aztán mégis Seres Sándor csinálta meg – meglehet, nem ez az utolsó próbálkozás.
Amire én vállalkozom, az nem más, mint a könyv szubjektív recenziója, ha nem túl nagy ellentmondás a jelző a műfajjal szemben. Elfogultságomat vállalom, hiszen magam is évtizednél hosszabb időt húztam le az orgánumnál – azért (tőlem telhetően) mégis törekszem az objektivitásra. A Kitépett lapok kerek egész, végiggondolt, jól szerkesztett mű, nem igényel semmiféle pontosítgatást, javítgatást, bele-, vagy átírást, ilyesmi egyébként szándékomban sem áll. Ugyanakkor az is igaz, ha kissé közhelyes is, hogy ahány emlékező, annyiféle emlék, két ember nagyon ritkán látja ugyanazt ugyanúgy.
A „Volt egyszer egy Délkelet” alcímű kiadvány hatvan fejezetből áll, tetszetős küllemű, a borítóterv és a nyomdai előkészítés Várhegyi Jánost dícséri, aki Angliából „távszerkesztett”. A könyvben szereplő képek a Délkelet egykori fotósainak munkái. (Nyomtatás: Kopirex Digitális Nyomda, Békéscsaba). Hadd említsem itt meg külön Gubucz Zsuzsa nevét, aki korrektorként, szövegszerkesztőként, sőt afféle menedzserként az előkészítésben és a kiadásban kiválót teljesített.
Ahogy (amilyen alapossággal, és főleg érdekesen) a szerző a nyolcvanas évek végét, kilencvenes évek elejét (délkeletes szemüvegen át nézve) megörökítette, az példa- és forrásértékű. Mind a rendszerváltás eseményeit, mind az újság megszervezését, elindulását, az első szerkesztőség megalakulását szemléletesen ábrázolja, jó olvasni a kor egyszerre lélekemelő és ellentmondásos hangulatairól. Az újságíró mindjárt az elején cáfolja a pletykákat, csúsztatásokat, amelyeket egyesek még ma is terjesztenek, hogy ti. „a Délkeletet voltaképpen az akkor regnáló hatalom hozta létre… Ezek a vádak arra jók, hogy lejárassák a lapot létrehozó embereket és azt a közösséget, amelyik igényelte a sokszínű, hazugságoktól mentes tájékoztatást”. Ennek igazát percig sem vitatom, ugyanakkor sajtótörténeti tény, hogy akadtak a pártban és a reformértelmiség köreiben olyanok, akik megpróbáltak „előre futni”, meghallani az idők szavát (lásd a Reform c. lap szerepét). Miért volna ezt szentségtörés kimondani? A Kádár-kor reformkommunistái nem voltak hülyegyerekek, és közben politizálni is megtanultak.
Seres Sándor itt elsősorban a nevéhez köthető anyagokat, cikkeket elevenítette fel és szerkesztette a kiadványba, eredeti elképzeléseihez, koncepciójához igazodva. Másképpen: ez az ő visszaemlékezése, ez az ő könyve, nincs okuk haragudni rá a régi kollégáknak, ennyi „önzőség” egy alkotónak megbocsátható. Annál is inkább, mivel a szerző igyekszik korrekt lenni egykori munkatársaival, egy-egy emlékezetes témánál név szerint említve őket. Mert a Délkelet egyik erőssége éppen az volt, hogy sok eredeti hangú, egyéni stílusú firkász bontogatta ott szárnyait, próbálgatta vitriolba mártott tollát, koptatta a padlót – mert íróasztal és szék nem jutott mindig mindenkinek. Kis pátosszal: maga az élet zajlott a terepasztalon… Érdekes volna olyan kiadványt összeállítani, amely a kiemelkedő témákat más-más újságírótól hozná – de ez már egy másik történet.
Másfelől az alkotás nem olimpiai verseny, ennek végén nem osztanak aranyat, ezüstöt. Felfogásom szerint a magyar kultúrának minden olyan eredeti műre (akár egy jó újságcikkre) szüksége van, amely múlt- és önismeretünkhöz képes hozzátenni valami eredetit. És Seres Sándor írása ennek az elvárásnak bőven megfelel.
Egyvalami biztosan jellemezte a szerzőt és az orgánumot: a témaválasztás bátorsága. Persze, mindig akadtak, akik másféle cimkéket ragasztottak utóbbira, ezek közül egy: „szennyes bulvárlap”. Ezt a könyv írója is felelevenítette, hozzátéve: sokkal inkább a szakmaiság volt a mérvadó. Magam sem vagyok a bulvár híve, ugyanakkor úgy vélem, maga a stílus nem tehet semmiről. Sőt, anno szakmai újdonságnak számított, pláne fél évszázad pártélet után. A lap indulása egybeesik a szabadversenyes kapitalizmus honi szakaszával, amely talán ha évtizedig tartott. A Délkelet főleg a piacról élt, el kellett adni, s a tulajdonosok az íratlan törvénynek majdnem mindent alárendeltek. A 25 ezres példányszám a bizonyíték, hogy nem kergettek hiú álmokat…
Ha már a bulvárt megpendítetttem, megjegyzem, hogy a Délkelet különféle korszakaihoz más és más stílusmeghatározás illik: a Napi Délkelet inkább hírújságnak nevezhető, a hetilapos formációk pedig hol karakteresen vállalták eszmei-politikai hovatartozásukat, hol erősödött a magazinos jelleg, máskor az üzleti élet szabályai domináltak, vagyis a bevétel határozta meg a tartalmat…
A Kitépett lapok írásai, a múltidézések és eseménytörténetek időrendet követnek, így aztán a kettőből (cikk és elemzés) egy lesz, új műfaj születik, egyfajta kisesszé, amelynek létjogosultsága van a sajtóban is.
Szüntelenül fújt a szél
A „hőskorszak” szereplői nem jöttek zavarba, ha nem ment olyan jól a bolt, mint várták. Amikor például a magyar posta szinte bojkottálta (!) a terjesztést, s a rikkancsok és a falusi takarékszövetkezetek nem bizonyultak elég hatékonynak, élelmiszerboltokban, bisztrókban, kocsmákban, büfékben alkudoztak a jutalékon. Hiába, annak idején sokan hittek a piac, a kapitalizmus, a haszon szentségében… A csalódásért kárpótolta őket, hogy ömlöttek a levelek a szerkesztőségbe, s a kényszerből eltitkolt sérelmek felszínre kerültek. És sorjáztak a feldolgozott ügyek, melyek beszédes címei, tartalmai ma is kiváló forrásai a daliás időknek: kiderült, hogy a csabai ötvenhatos parcellában Mány Erzsébet és Farkas Mihály nyugszik, megtudtuk, hogyan verte le a macska a Lenin-szobrot, aztán a munkásosztály a pokolra ment, majd Puja Frigyesnek aprópénzt gyűjtöttek, felsejlettek a dobozi erdő titkai, szóba került Molnár Sándor, a kivégzett köröstarcsai parasztember rehabilitálásának szükségessége, és így tovább. Maga az élet produkálta a legjobb témákat: Torgyán József sarlóról és kalapácsról fantáziált, a melósok pedig lázadoztak, nemigen akarták elfogadni a privatizációt, mert menet közben rájöttek, hogy abból nekik semmi sem jut, Czene Ferenc hazadisszidált, felbukkant Farkas Helga tűzpiros Mazdája, vésztői pofonok csattantak…
A könyv feltétlen érdeme, hogy megpróbálja végigkövetni a médium tulajdonosi körének változásait, ami csak látszatra tűnik fel egyszerű feladatnak. Az ügyvezetői poszton 1991-ben Hideg Gábor váltotta ikertestvérét, Hideg Andrást, s elkezdődött a pénzügyi rendcsinálás. Újabb fordulattal ismét Kepenyes János és köre került előtérbe, a szerkesztőség pedig az Andrássy úti szakszervezeti székházból a Békés Megyei Tervező Vállalat udvari épületébe költözött.
1991 nyarán új idők új szelei kezdtek fújdogálni a magyar médiavilágban, minek folyományaként Békés megyében elkezdődött a Napi Délkelet megszervezése némi politikai segédlettel, amely azonban később nem bizonyult elég hatékonynak. Emlékezzünk: Máté László, az MSZP pénztárnoka (nyilván nem egyéni kezdeményezésre) a megyei napilapok többségét eladta az Axel Springernek, amely világmédiumnak számított, és nyilván az ma is, de már a magyar (megyei) napilapok nélkül. Azóta sok víz lefolyt a Körösökön, de a mából visszatekintve is érthető a próbálkozás, hogy az MDF és az Antall-kormány ellensúlyokat akart képezni az elhíresült paktum után az akkori ellenzék befolyása alá került kulturális közéletben. Az újonnan szerveződött médiumok viszonylag hamar elvéreztek a médiapiacon, a Délkelet ehhez képest (ha óriási áldozatok árán is) sokáig tartotta magát. A szellemi munícióval nem lett volna gond, de az anyagiakkal igen: a Postabank 30 millóján kívül hathatós támogatás sohasem landolt a büdzsében. A térség rendszerváltó elitje nem vállalta fel nyíltan és teljes egészében a mindenkori Délkelet-formációt, mert a centrumban (a fővárosban) nem kívánták az Axel Springerrel szemben megnyitni a frontot a médiaháborúban. És valljuk meg, a Springer professzionális szinten ápolta politikai kapcsolatait a világban és a Kárpát-medencében… A Békés Megyei Hírlap – Délkelet csatát azért nyerte előbbi, mert ez a profizmus érvényesült a szakma majdnem minden területén: a szerkesztésben, a nyomdai munkálatokban, a terjesztésben, a reklámszervezésben. Csupán két adalék: a posta sikeresen dugta el a Délkeletet az olvasók elől, a standokon egyszerűen nem lehetett látni a lapot, s a megjutalmazott levél- és újságkihordók a Springernek szervezték (és tartották meg) az előfizetőket. A cégek és intézmények, politikai pártok annyi reklámhirdetést adtak a Hírlapnak, hogy nem győzték felülettel.
A szívósság, a lelkesedés, a szakmi alázat, a rendszerváltás iránti elkötelezettség tartotta egyben a Délkeletet annyi éven át, s a kitartó kollégák utólag is megérdemlik a főhajtást, kalapemelést. Csupán egy kiragadott eset: Nédó Géza újságíró egy településen kivárta az esemény végét, elment az utolsó vonat, busz, s ő répaszállító traktorra felkéretkezve utazott haza a késő éjszakai órákban, csak az anyag meglegyen… A Szigligeti útról a „Gabonához”, Zsíros Géza kisgazda politikus akkori birodalmának kastélyszerű épületébe került a szerkesztőség, majd onnan az Élővíz-csatorna partjának faházába…
Seres Sándor jól követhetően összegzi a médium fennállásának eseménytörténetét, stimmel a logikai lánc, emlékezete kiváló, és nem vádolható részrehajlással vagy őszintétlenséggel sem. A legkényesebb fejezeteket sem ugorja át: 1993 elején páran (köztük S. S.) kiváltak a napilap szerkesztőségéből és újraindították a hetilapot, vagyis onnantól fogva – legalábbis a következő átalakulásig - két Délkelet létezett. A szabad piac, szabad vállalkozás írott-íratlan törvényeit sohasem vitattam, viszont leszögezném, hogy mindez nyilván nem a Kepenyes János személyéhez köthető „anyacég” érdekében esett meg…
Hiányok, érzetek, hiányérzetek
A pénz a lapnál rendszerint kevésnek bizonyult, s az üzleti terv, ha volt is, nem igazolta a reményeket. Az ún. emberi tényező sem mindig szolgálta a fejlődést, gyakran széthúzott a csapat: a „hőskorszak” hangadói nem fogadták el és - be a Békés Megyei Hírlaptól második-harmadik hullámban landolókat, s egyik csoport sem az újakat.
Így érkezett el 1994 tavasza, a választáson az ismert eredmény született. Az újság (és a nyomda) tulajdonosai megpróbáltak lelket önteni a médiamunkásokba, de már egyre kevesebb sikerrel. Márciusban még azt mondták a kollektívának, hogy „nekünk jövőnk van”, miközben a háttérben már hónapok óta szervezkedtek a Népszabadság képviselői. Május elején jelent meg az utolsó Napi Délkelet, másnap már a Népszabadság bábáskodásával, kiadásában jött ki a nyomdából A Nap, amely aztán szintén átalakulásokon ment át, s lett Békés Megyei Nap, majd Békés Megyei Napló. A Naphoz átvettek jó pár újságírót a Délkelettől, főleg azokat, akik „nem kommunistáztak annyira”. Ha túl tág volt a rostanyílás, az MSZP megyei szervezetéről máris érkezett a kifogás: „X. Y. mit keres itt?”
Nagyon úgy festett, a Délkelet átmentésében utolsó menstvár lesz a Népszabadság érdekeltsége, ám alig telt el fél év, új fordulat következett. Az akkor idők szellemiségének megfelelően A Nap az új hatalomhoz kötődött, ez tisztán látható a vélemény-oldalakon, ám a kép teljességéhez tartozik, hogy hírműfajokban igyekezett korrekt lenni a szerkesztés, az ellenzék is szóhoz jutott. A Nap pár hónapig a Délkelet-nyomdában készült, ám a szolnoki Verseghy-nyomda a Népszabadsághoz került, s onnantól fogva ott nyomtak négy, holdudvarukhoz tartozó megyei napilapot, köztük a Békés megyeit. A Délkelet üzlete a buliban becsődölt, ráadásul Kepenyes János, a Délkelet vezetője más, Népszabadághoz köthető várakozásaiban is csalódott. Ezek együtt vezettek a Délkelet újjászerveződéséhez, s októberben (hetilapos formában) már megint piacra került az újság. Nem vitatom Seres Sándor érdemeit az újraindulásban, viszont az előbb felsorolt érvektől sem tekinthetünk el.
Szakmai berkekben a régi-új Délkelet ezen felállását értékelték, az első felelős szerkesztő Tomka Mihály lett. Az újságírók a megváltozott közéleti-politikai környezetben megteltek bizonyítási vággyal, ahogy mondani szokás, az elismerésért felszántották a pályát. Utólag abban látom az újság jelentőségét, hogy azokban az években nem, vagy alig akadt ilyen vagy hasonló szellemiségű médium a Kárpát-medencében. A Napi Magyarország megszűnt, a Bencsik András-féle Demokrata financiális gondokkal küzdött, Csurka István Magyar Fóruma egyetlen párt szócsöveként működött, a Napi Délkelettel egyszerre indult lapok eltüntek… Mi pedig lubickoltunk a témákban, melyeket más újságírók nemigen bátorkodtak tollhegyre tűzni: olajtócsában tapicskoltunk, tocsikoltunk, bokrosoztunk nyakló nélkül, felnőttünk a feladatokhoz, élveztük a sors által ránk osztott szerepeket. Az olajszőkítés centruma nyilván nem a GDP egyre kisebb hányadát előállító Körösök vidékén volt, viszont legalább maradék nélkül érvényesült a nyilvánosság hatalmat ellenőrző kötelezettsége.
Meglepetésünkre 1996-ban, immáron Kovács István „félhivatalos” szerkesztésével magazinososdtunk, s a Békés Megyei Hírlap munkatársai honoráriumért elkezdtek átdolgozni hozzánk. Hogy belül mit éreztünk, azt Seres Sándor érzékletesen ábrázolja, magam is hasonlóképpen gondolkodom erről. A tulajdonosok lépése érzelmi indokokkal utólag sem magyarázható, viszont tudjuk jól: az üzletben tényleg nincs barátság, ám az ellenfél sem feltétlenül ellenség mindig. Az Axel Springer munkát adott a Délkelet-nyomdának, a hírlaposok ennek fejében publikálhattak itt. A magazinos idők nem tartottak sokáig, mert az olvasótábor vészesen fogyott, s a főnökök gyors visszakozt vezényeltek. Rájöttek, ha meg akarják őrizni a renomét, ez az út nem járható tovább…
Gubucz Katalin érkeztével, szerkesztői munkálkodása nyomán visszatértünk a korábbi arculathoz, s az eszmei-politikai hovatartozás hangsúlyozása még karakteresebbé vált. Seres Sándor pontosan jellemzi a laptörténet ezen fejezetét: „A kilencvenes évek végén élt és virult a Heti Délkelet. Mondhatni, másodvirágzását élte”.
Éppen ezért hatott derült égből villámcsapásként, amikor néhány év után a tulajdonosok Gubucz Katalint felállították székéből, s magyarázat nélkül megint átformálták az újság profilját. Érthetetlen és etikátlan volt ez a lépés Gubucz Katalinnal szemben, az eljárás sötét történelmi időket idézett. Helyére (a tulajdonosok jóváhagyásával) Krausz Tamás, az MTI megyei tudósítója érkezett, aki rendszerváltás környékén már ténykedett a lap munkatársaként. Seres Sándor ezen a ponton befejezi könyvét, ám a recenzens tartozik annyival az igazságnak, hogy kimondja: Krausz Tamás még évekig legitim módon vezette a redakciót, de ebből a felállásbból a régi motorosok már kiszorultak. (Az „önkéntes és kényszeres száműzöttek” 2002 és 2006 között Heti Kelet néven jelentettek meg lapot).
A mából visszafelé nézve úgy ítélem meg, hogy a Délkelet csillaga azért áldozott le a kétezres években, mert kivonult mögüle a kulcsfigura, Kepenyes János, bár nyilván a nagyobb összefüggésekről sem felejtkezhetünk el, mint például a net előretörése, a print háttérbe szorulása, és így tovább. Kepenyes János a hosszú évek alatt hozzászokott a magyar politikai-kulturális közéletben sűrűn gomolygó lőporfüsthöz, imitt-amott mégis megpörkölődött, s az állandó frontszolgálat aláásta egészségét, sajnálatosan fiatalon távozott közülünk. Sokan és sokat köszönhetnek neki, de az utókor ritkán hálás, s nincs ez másként esetében sem. Újságírók tucatjait állította pályára, a nyomdánál százaknak adott munkát és kenyeret, éppen ezért több megbecsülést érdemelne az utódoktól. De munkásságával kapcsolatosan talán az a legfontosabb, hogy végig komolyan gondolta, és meg is valósította: a magyar sajtó működésének alapja a szabad, objektív, független, pártatlan tájékoztatás.
Jó, hogy megírta ezt a könyvet Seres Sándor, akinek több évtizede tartó, minőségi újságírói munkája régen megérett a szakmai, társadalmi kitüntetésre, de még mindig nem kapta meg. A Népújságnál kezdte a hetvenes években, de ma is olyam lelkesen blogol a neten, hogy elkötelezettsége, alázata példa lehet a fiatalok számára. Hogyan is szól kiadványa zárómondata? „Az ember megy, a mű marad”.
És tényleg.
Szerző: Ványai Fehér József
Névjegy
Ványai Fehér József
Fehér József 1959. október 13-án született Dévaványán. Nevével kapcsolatosan önéletrajzában így vall: Nevem elé azért írtam egy szót (Ványai), mert szeretném magam megkülönböztetni a magyar közéletben ismert névrokonaimtól, másrészt ezzel hovatartozásomat is jelzem. A Ványai Fehér József nevet írásaim publikálásakor, szerzői névként használom.
Gyomaendrődön él, újságírással és írással foglalkozik. A közelmúltban a Magyar Nemzet tudósítójaként és a Csabai Mérleg felelős szerkesztőjeként tevékenykedett.
Másfél évtizedig írt Békés megyei lapoknak (Napi Délkelet, Békés Megyei Nap, Heti Délkelet). A Heti Kelet című lapot maga alapította és adta ki négy éven át, 2002-től 2006-ig. A kilencvenes években öt évig külső munkatársa volt a Szabad Földnek. Más országos lapok közül legtöbb írása a Tallózóban és az Új Időkben jelent meg. A nyolcvanas évek vége óta szerepel irodalmi folyóiratokban, úgymint: Új Aurora, Napóra, Napjaink, Magyar Napló, Tekintet, Polísz, Napút, Lyukasóra, Búvópatak, Dunatükör, Kapu. Publikációinak száma meghaladja a százötvenet.
A Magyar Napló szociográfiai pályázatának (Önképünk az ezredfordulón) és a Polísz Csengey-pályázatának díjazottja, a Magyar Írószövetség tagja.
Ezidáig tizenkét könyv megjelentetésében közreműködött szerzőként, szerkesztőként, kiadóként:
1., Sárhajók (új versek). Napút Kiadó, 2009. Szerkesztő: Prágai Tamás. Kiadó: Szondi György. Könyvheti kiadvány.
2., A feloldott bűbáj (összegyűjtött versek). Kráter Műhely Egyesület, 2007. Felelős kiadó: Turcsány Péter. Felelős szerkesztő: Kovács Attila Zoltán. Könyvheti kiadvány.
3., A szépség huligánja – Vázlat Ladányi Mihály költészetéről. Körösi Műhely Alapítvány, 2002.
4., A gyomaendrődi Sóczó Motormúzeum története – riportkönyv szerzőként, szerkesztőként, 2000.
5., Álmaikban itthon jártak – Második világháborús hadifoglyok visszaemlékezései (irodalmi szociográfia, Vaszkó Sándorral közösen). Körösi Műhely Alapítvány, 2000.
6., Dévaványa régen és ma (szerkesztőként). Fotóalbum, 2000.
7., Tímár Máté bibliográfiája (szerkesztőként). Endrődi Tájház, Körösi Műhely Alapítvány, 2000.
8., Kutyahús (kisprózák). Körösi Műhely Alapítvány, 1999.
9., Falukönyv (Köröstarcsai tanyáktól Csárdaszállásig), szociográfia. Sárhajó kiadó, 1997.
10., Madártávlatból, emberközelből a város – gyomendrődi olvasókönyv (irodalmi szociográfia). Sárhajó kiadó, 1996.
11., Sorsátültetés (versek). Napóra Lap- és Könyvkiadó, Békéscsaba, 1991. Szerkesztette: Hatvani Dániel.
12., A kaporszakállú udvara (versek). Kisváros kiadó, Mezőberény, 1990. Szerkesztette: Tomka Mihály
