Szóval karácsony, meghittség és szeretet. A neves pszichológiával foglalkozó szakemberek azt mantrázzák, hogy addig nem tudsz szeretni, amíg önmagad nem szereted. Ez a legtöbbeknek nehezen megy manapság.
Ha valaki csak picit néz körül, akkor az ismerősök körében is sokan lelki sebekkel, hurcolt tüskékkel, zaklatottan és fájdalommal teli lélekkel próbálnak túlélni. Szerintem ők azok, akiket szükséges megállítani egy pillanatra és megkérdezni, hogy jól vannak-e! A válasz úgyis kitérő lesz, mert jó eséllyel azt hiszik, csak egy közhelyes kérdést kaptak, úgyse érdekel senkit a problémájuk. De ha a kérdező mögé teszi, hogy „zaklatottnak tűnsz”, akkor már lehet, hogy nemcsak a sablonos „Semmi!” lesz a válasz. Tessék megállni, picit odafigyelni és segíteni! Akkor is, ha az érdeklődő csak egy, a terheket a hátán rogyásig megpakolt zsákot cipelő ember lesz. Hátha fél nap múlva éppen téged kérdeznek meg arról, hogy hogy vagy és ha visszakérdeznek, hogy zaklatottnak tűnsz… akkor ne mond azt, hogy SEMMI! Pakolj le abból a teherből picit! Nem kell sokat és nem kell minden „szennyest” odaborítani. Lehet könnyebb lesz a zsák, a teher és már egyenesebb háttal megy a karácsonyi készülődés.
Nem szándék megmondóemberként tetszelegni, a cél csak annyi, hogy az olvasó nem egész 20 másodpercre kicsit lelassítson és valahonnan a mélyből előkerüljön egy elfeledett hang, megszólaljon az ember talán legtisztább érzése, a szeretet és az elfogadás.
Egy új tablet, kisautó vagy kötött zokni sosem fogja ezt kiváltani. Öleld meg, kérdezd meg a fájdalmáról, a veszteségéről és természetesen az öröméről is. Mert talán az lesz a kimenetele egy rövid, őszinte beszélgetésnek, hogy előkerülnek majd a boldog gondolatok is. Előkerül egy talán elfeledett mosoly és máris könnyebb lesz tovább sétálni a megrakott szatyrokkal és dobozokkal.
Állj meg kérlek, beszélgess és üljle egy pár percre. Higgy a fahéj és narancsillatú karácsonyi csodában!
