Ott kezdődik az embör, ahol a bajusz címmel nyílt meg októberben Kádár Ferkó kiállítása a Tégla Alkotóház galériájában. A fotográfus a tárlat fotóanyagát sok év alatt gyűjtötte össze.
A Békés Megyei Népművészeti Egyesület és a Békés Megyéért Alapítvány másfél éve működteti a Tégla galériát az alkotóházban.
– Tulajdonképpen kitaláltunk magunknak egy olyan kiállítóteret, ahol a népi kultúrához akár csak lazán, de kötődő mindenféle dolgot kiállíthatunk. Hiszen az elmúlt időszakban itt már volt valóban tárgyi kiállítás is, a kalotaszegi gyöngyöktől a kosárfonáson keresztül mindenféle. De voltak grafikák, mese illusztrációk és még nagyon sok jó tervünk van – nyilatkozott korábban a behirnek Kölcseyné Balázs Mária, a népművészeti egyesület vezetőségi tagja.
A kiállítást Pap István, a Békés Megyei Művelődési Központ nyugalmazott igazgatója nyitotta meg, aki felelevenítette, hogyan ismerkedett meg Kádár Ferkóval. Mint mondta, már az első találkozásukkor egy segítőkész, közösségi emberrel került kapcsolatba.
Kádár Ferkó a kiállítás anyagát több évtized alatt gyűjtötte össze. Mint fogalmazott, először a családja képeit rendezte egy anyaggá, majd több családnál látott érdekes fényképeket, amelyeket digitalizált. Mára több száz notesz, naptár és egyéb tárgy őrzi ezeket a portrékat.
A kiállítás többeket is megmozgatott a Tégla Népművészeti Alkotóházban. Széll János, fafaragó, etnográfus kiemelte, hogy a tárlat érdekes és látványos tükröt mutatott a 19. századi szakáll, illetve bajúszviseletről.
Kádár Ferkó mind magánemberként, mind fotósként, mind pedig alkotóként fontosnak tartja a magyar kultúra, ezen belül is a paraszti kultúra ápolását és megismertetését. A fotográfus kiemelte, hogy a fényképes kutatás segít belelátni más kultúrákba, ami tiszteletre és alázatra inti a fotográfia művelőjét, illetve a művek befogadóját.
A Körösladányban élő Kádár Ferenc, Kádár Ferkó édesapja furulyás-tárogatós népzenész a nyáron a Népművészet Mestere címet vehette át Budapesten, a Pesti Vigadó épületében.
A népművészet mestere díjas művész elmondta, hogy a népzenéhez fűződő kapcsolatot nem kereste vagy alakította: a népzene találta meg őt. Beleszületett egy olyan szerves, élő hagyományba, amelyben ez volt a legtermészetesebb ön- és közösségi kifejezési mód. A családjukban mindig énekeltek: hétköznapokon, a családi ünnepek idején vagy éppen munka közben.
Véleménye szerint a népzene átalakítja az ember lelki berendezkedését, így ugyanis sokkal érzékenyebb lesz a szavak nélküli kommunikációra.
Hozzátette, hogy a népzene egyik fontos célja a lelki egészség megtalálása és megőrzése. Nemcsak a magyar hagyományban, hanem a világ minden táján látható, hogy mennyire fontosak a népdalok. A magyar parasztember is énekelt, ha baja, ha öröme volt, ezzel kiegyensúlyozva a lelki hullámvölgyeket.
