Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma - hangzik az Úr imája. A magyar ember mindenkor „Életnek” nevezte a búzát, a legfontosabb kenyérnövényünket. És valóban, ha azt nézzük, „Élet” minden egyes gabonamag. Mert ezek a kicsi magok bármikor képesek életre kelni. Magukban hordozzák az élet csíráját, a magba zárt kozmikus energiát.
A búza csodálatos, sokféleképpen hasznosítható növény, azonban mára már a belőle készült kenyér, „hála” az adalékanyagoknak és a megváltozott elkészítési módnak, rengeteg embernél okoz emésztőrendszeri megbetegedést. Régen az igazi fehér kenyeret hosszas kelesztéssel, házi kovásszal, gondos dagasztással készítették, és kemencében sütötték meg. Ezeknek az óriási, körülbelül 5 kilós kenyereknek sokkal magasabb volt a sótartalmuk, ugyanakkor tovább, akár 10 napig is frissek maradtak. A búza, amelyből készültek, a századok során több nemesítő eljárásnak esett áldozatul, így egyre többet vesztett eredeti értékéből. A mai, klasszikusnak mondott fehér kenyér már sokban eltér ettől, sótartalma kisebb, de adalékanyagokban annál gazdagabb, ami a romló állag miatt válik egyre fontosabbá.
Én még olyan családban nőttem fel, ahol kenyeret ettünk kenyérrel. Az étkezések mindenkori velejárója volt a fehér kenyér. Ettem leveshez, halászléhez, pörkölthöz, sült krumplihoz, de nagymamámtól látva még desszertnek is használtuk cukorral vagy mézzel. De ha frissen sült, meleg vekni került az asztalra, akkor bizony magában is elfogyott, legfőképp az illatos, ropogós héja volt kapós.
Ma már óvatosabb vagyok. Ugyanolyan jólesne most is, de a gyomrom már nem igazán tolerálja a túlzott kenyérfogyasztást, amellyel sajnos nem vagyok egyedül. Az elmúlt 30-40 évben, a módosított búzafajtáknak lényegesen magasabb a sikértartalma, a hozzáadott adalékanyagok pedig csak fokozzák a problémát. A felnőtt lakosság mintegy 40 százalékának van valamilyen szintű ételintoleranciája, ami ma már világszerte népbetegségnek számít.
