Jávor Pétert a hetvenes évek vége óta ismerem. A kilencvenes években hét évet dolgoztunk együtt a Hírlapnál – majdnem minden hétvégén én is tolhattam a sportrovat őrült szekerét; tegeződünk.
– Budapesten születtem – meséli –; a Fradi pályától jó 100 méterre, egy hatszintes házban laktunk. Még alig voltam ötéves, amikor az egyik szomszéd srác elcsalt a margitszigeti sportuszodába, és egyenesen Székely Éva keze közé kerültem. Így az olimpiai bajnok, Eb-helyezett, sokszoros magyar rekorder Éva néni tanított meg úszni.
– Szerintem a magyar nem lovas-, hanem vizesnép. Legalábbis az ötkarikások vége fele az úszók, pólósok, kajak-kenusok mindig bezsákolnak egy csomó aranyat.
– Most is, a tokiói olimpiai kvóta fele a vizes sportoké. Az úszóknál van olyan versenyszám, amelyben négyen is teljesítették a kiküldési szintet, de csak kettő állhat rajthoz.
– Éva néni mennyire volt szigorú?
– Az ötvenes évek végén még nem volt jellemző az a vasszigor, mint később, Széchy Tamás idejében. Ráadásul az ’52-es Helsinki olimpiát követően szerényebben muzsikáltak az úszók.
– Én csak 1980-tól, Wladáréktól követem.
– Tulajdonképpen onnan indult be újra a sikerszéria. Illetve az 1973-as vébén kezdett újra a magyar úszósport a világ élvonalához fölzárkózni. A Verrasztó Zoltán-Hargitay András- Soós Csaba trió volt Széchy első nagy aduja.
– Meddig úsztál, és milyen eredményeid voltak?
– 1955-71 között. Pillangóban és vegyesben minden korosztály országos bajnoka voltam.
– Legendás barátságot ápolsz az újságíró-tévés Riskó Gézával. Mikor találkoztatok először?
– Tizenévesen. Ő az Építőkben, én az Újpesti Dózsában úsztam, de mindketten a margitszigeti uszodában, egymás mellett edzettünk. Később az úszókollégiumban is szobatársak voltunk.
– Úszónapköziről már hallottam…
– A margitszigeti 50-es uszodától 30 méterre volt egy kétszintes épület, amelyben 28 magyar utánpótlás úszót szállásoltak el. Nagyon praktikus volt, mert amúgy a reggeli és a délutáni edzések között egésznap utaztunk volna a városban. Azaz hajnalban el kellett volna indulni otthonról a reggeli edzésre, onnan a suliba, majd vissza a délutáni tréningre, és csak késő este értünk volna haza. Ráadásul kiemelt élelmezést kaptunk, amihez otthon valószínűleg nem jutottunk volna hozzá. Ugyanis négyen voltunk tesók, és ha például anyám csinált egy nagy tál pörköltet, ami ugye egész napra elegendő volt nekünk, csak éppen egy úszónak baromi nehéz kaja volt.
– A legszebb korodban voltál a legjobb helyen.
– Pontosan! Hihetetlen társaság jött össze a kollégiumban. Többek között ott volt Buzgó Józsi, aki később 10 évig a Nemzeti Sport főszerkesztője volt, nem mellesleg ő öttusában lett olimpiai bajnok. Vagy Cseh Laci, a mai Cseh Lacika apukája, illetve Géza – velük egy szobában laktam, miként Csapó Dudival, aki a klubváltónk gyorsúszója volt, majd átállt vízilabdázni. Nem tévedett, ez utóbbiban lett olimpiai- Európa- és világbajnok.
– Hány éves korodban kezdtél el pólózni?
– Érdekes, hogy egyedül az Újpest engedte meg az úszóinak, hogy serdülő korban átjárhattak vízilabda edzésekre és meccsekre. Ezt én párhuzamosan négy évig csináltam. Dudi 16 évesen eldöntötte, hogy pólózni fog, és többre is vitte, mintha úszó maradt volna. Az én termetem azonban kevés volt a vízilabdához, ezért úgy döntöttem, hogy maradok az úszás mellett. Egyébként az úszóedzők mindig nagyon féltékenyek voltak a vízilabdásokra, mert sokszor ellopták a sportolóikat. Ez fordítva sosem történt meg. Amikor már Csabán edzősködtem, én, ha a gyerek 3-4 évet úszott nálam, és szeretne pólózni… úgy voltam vele, menjen nyugodtan.
– Amikor Gáspár Ervin bácsi 1981-ben a fővárosból visszajött Csabára, alig másfél hónap alatt toborzott egy komplett utánpótlás csapatot Ricza Lajosnak. Elég volt, ha valaki csak átkukucskált a leányöltözőbe, és ha Ervin bácsi meglátta, már másnap Lajosnál volt.
– Csabai Zozót, Gyebnár Gyurit, Szlávik Győzőt én tanítottam meg úszni, de az úszóklubból került át akkoriban a pólósok közé Jámbor Ákos, a Szeberényi testvérek és sorolhatnám. Amikor azt mondták az úszóim, hogy át szeretnének menni, kimondottan támogattam őket. Ez egy rokonsportág, és van átjárás, igaz, hogy egyoldalú, de lehet, hogy ott jobban kiteljesedik a gyerek.
– Mert mégiscsak játék, és nem faltól-falig úszás.
– Mondjuk, én tűrtem a monotóniát, de szerettem a labdát is. Ötéves korom óta folyamatosan úszok, illetve most a pandémia miatt öt hónap kiesett. Máskülönben nagyon sok sportoló, például, a válogatottban is jeleskedő egykori NB I-es kézilabdázó Salamon Gabi is nálam kezdte a pályafutását, majd az új sportágában, ha kellett, egymás után simán lejátszott két meccset, mert olyan tüdő-szív-vérkeringés alakult ki nála az úszás hatására, hogy nem lehetett letörölni a pályáról.
– Mikor jöttél Békéscsabára?
– 1975-ben. A szegedi főiskolán biológia-földrajz szakos voltam, és ott ismertem meg Magdit, a feleségemet. Közben elvégeztem az edzőit. Majd a diploma átvételét követően megkérdeztem az úszószövetségtől, hogy hol lehetnék vidéken tréner, mert Budapesten nem szerettem volna kezdeni pályámat? Négy helyszínt ajánlottak, és az egyik Békéscsaba volt, ráadásul Magdi dévaványai származású. Gáspár Ervin pedig épp akkor ment fel a Honvédba, így a főiskola után idejöttem edzőnek, és Gittával (Juhászné Tóth Margit) 20-30 gyerekből, három éven belül 200-at varázsoltunk.
– Mi volt a praktikátok?
– Körbejártam az összes iskolát, és elmagyaráztam, hogy miért jó az úszás. Azt követően napi 5-6 tanfolyamot tartottunk.
– Bátyám ’75 körül kezdett el úszni, és az már szállóige volt otthon, hogy „Amikor Péter bácsi megfújja a sípot, akkor ki kell szállni a medencéből”. És jött a Népújság...
– 1978-ban volt egy lehetőségem, amit szerencsére ki is használtam. Hozzáteszem, Szegeden, főiskolás koromban már a Délmagyarnak külsőztem. És a Hírlaptól kereken 32 év után, 2010-ben mentem el nyugdíjba.
– A beuk.hu-t és a csabapolo.hu-t vagy 10 éve szerkeszted. Minden hétvégén, minden egyes meccsről beszámolsz. Miért nem pihensz, miért nem dőlsz hátra egy hintaszékben?
– Mert ez egy szerelem… 66 éve vízhez vagyok kötve; ebből nem lehet csak úgy kiszabadulni.
