Murzsicz Lászlóval lépésekben haladunk az udvarról a folyosón keresztül a kiskonyhába. Szinte mindegyik szerszámról van néhány kedves szava. Közben folyton azt kérdi, tudom-e, hogy ennek, vagy annak mi a neve. 67 százalékban igen. Tegeződünk.
– Veszélyes fakitermeléssel is foglalkoztam, és nem egyszer láncfűrésszel hagyatéki tárgyakat kellett szétdarabolnom… – meséli.
– Ilyenkor nem fáj a szíved? Hiszen jónéhány bútorban megannyi munka, lélek van.
– Dehogynem! Ráadásul sokak számára rengeteg értéktelen tárgy megy a kukába. Például ezen a sómerő-kanálon is látszik, hogy valaki nagyon sokat dolgozott rajta.
– Állítólag nagyszüleink hosszú házasságának többek között az is a titka volt, hogy mindent megcsináltak együtt. Azaz, semmit nem vittek el szerelőhöz.
– Nos, ez a pelyva-villa a gyűjteményem első példánya. Épp az egyik háznál dolgoztam, amikor a háziasszony ki akarta hajítani. Nyomban rászóltam, „Hölgyem, inkább engedek a munkadíjból, de ezt nem hagyom itt!”. Aztán szépen elkezdett gyarapodni a készlet. Egy csomóan elhozzák a „rasbáikat”, amit amúgy kidobnának, de nekem kincset érnek. Ez pedig egy ágyúgolyó. Jó 60 éve, amikor a gyulai várat felújították, többek között ilyen lövegeket is kivettek a falból. Majd ezeket a golyókat egy nagy kupacban összegyűjtötték. Az az ember, akitől kaptam, akkor még kisgyerek volt. Elcsente, betette a buggyos gatyája zsebébe, és annyira nehéz volt, hogy sántikálva ment haza. (Lemértük, 1.5 kilós.)
– Jó orrod van mindehhez?
– Szerintem igen. Ezt a kézi malomkövet egy kút mellett találtam. Pofával lefele volt. Mondtam is a komámnak, „Nézzél már rá, ez nem idevalósi, ez nem betonyból van!” Majd kifordítottam. „Hohó! Gyere csak Laci bácsihoz!” – mondtam a kőnek. Egy másik esetben fönn voltam egy tízméteres akácfa tetején, összevissza bámészkodtam, és egyszer csak azt látom, hogy a ganéj alól félig kilóg egy keréknek látszó tárgy. „Jani bácsi ez mi?” – kérdeztem a gazdát. Azt mondta, valami kerék. Hát kérlek szépen, ez egy T34-es tank láncfeszítő kereke volt. Hazahoztam, letakarítottam és lefestettem terepszínűre.
Más alkalommal egy hölgy itt járt nálam füstöltetni, majd amikor körbevezettem a tárlaton, hirtelen indulattal rám támadt: „Ez meg hogy kerüli magához?!!” „Kérem, ne bántson!” „Mert ő az apukám.” Kicsi a világ… Ezen a fotón pedig az uniós szabványnak megfelelően, teljes tisztaságban, a trágyadomb mellett zajlik a disznóvágás.
– Ha hoznak valamit, mindig kitalálod a nevét?
– Igen, de ha nem, akkor megkérdem.
Galéria
– És mit szól mindehhez a feleséged?
– Mit szólna?!! Neki meg virágjai vannak.
***
Mérlegek, mángorló, káposztagyalu, keresztfűrész – ilyet már csak a rajzfilmekben láthatunk –, darálók, hasi töltő, katonai kulacsok, tagló – azaz anyósfésű, őrbotos vagy posztolócsizma, surranók, csengők, kolompok, oridzsi bőrszíjjal rendelkező kasza-fenőkő tartó, palatábla, minipetróleumlámpa, megsárgult család fotók, kézi malomkő, nád- és kóróvágó, marokszedő, patronról üzemeltető tűzoltókészülék, 5 literes tejesbödön, amelyből rozsdafarkúak nemzedéke kelt ki, ugyanis jó évtizede fészekként működik, a nagymama első porszívója, amin még rajta van, hogy 110 forintba került és valahány név a naptárban alkotják a Murzsicz birodalmat.
„Megvillantom csábos mosolyomat – mondja a fotózásnál –, de nem fog kiégni a blendét?
Artúr király – Fotó: behir.hu/Such Tamás
