A „Mit szeretnél karácsonyra?” című örökzöld vérmérséklettől függően már október-november havában fel-felmerül bizonyos háztartásokban. Szokás és kényszer, hogy adjunk, pláne ha kapni is szeretnénk. Tulajdonképpen egyfajta barterezés megy itt december végén olyan tárgyakkal, melyekre alapvetően nincs szükségünk. Persze mondhatnánk, hogy ami szükséges, úgyis megvesszük, az tehát ne legyen ajándék, mégis, ha már költünk valamire, annak legalább valami értelme legyen.
Mélységes kút az ajándékozás pszichológiája, melybe most nem ugrunk fejest, de akad a felszínen is elegendő bolygatnivaló. Mert mi van, ha szerettünk maga sem tudja, mit szeretne (a világbékén, a 200 Ft alatti eurón vagy az évi 40 nap szabadságon kívül, teszem azt), az erre irányuló kérdéssel pedig csak egymást frusztráljuk? A gyerekeknél persze egyszerűbb a helyzet, nekik az apróságokat is el lehet adni jó marketinggel, de mi akkor is meg tudunk sértődni a 3 pár zoknin, ha egyébként azt kértük. (Hát Bástya elvtárs már sz**t ér?)
Töredelmesen bevallom, hogy nem szeretem a meglepetéseket. Az álságos titkolózást, a várakozást, a schrödingeri helyzetet, hogy vajon örülni fog-e az illető vagy csak kultúrmosolyt erőltet ábrázatára, mint a Dél-Amerika című HS7 nóta költői énje. De a másik térfélen sem jobb: állni bambán és örülni vagy azt tettetni, mert hát mégsem akarjuk megsérteni a másikat. De most akkor ki nem volt tekintettel kire? Az illető, aki valami értelmezhetetlennel lepett meg, avagy én, aki nem járok a felhők felett a csomagolópapírból kiszabaduló ajándék láttán?
És egyébként is, mennyire kicsinyes már ilyen dolgokon panaszkodni, miközben Afrikában éheznek...
És mennyire álságos az afrikai éhezőkre hivatkozni, miközben Magyarországon is éheznek...
És mennyire álságos a magyarokra hivatkozni, miközben lehet, hogy épp a szerettem, a barátom, a kollégám éhezik. Ha átvitt értelemben is, de éhezik: szeretetre, melyből lehet, hogy bennünk sincs sok; figyelemre, melyet nagyon nehéz megadni; ölelésre, melyből mi sem kaptunk eleget. És hamar eljutunk oda, hogy az ajándék csak apropó az együttlétre. Mert tényleg nem a csomag a lényeg. Sosem volt az, sosem lesz az, bármit kiabáljanak ránk az áruházak kuponkuporgató hirdetései.
Köszönök minden zoknit!
