– A kétegyházi üzletben minden szerdán és szombaton a hajvágáson felül megborotváltuk az idős bácsikákat, akik az 1. világháborútól kezdve a 2. világháborúig befejezve mesélték az élményeiket. Volt olyan, aki egész délelőtt bent volt, ment a zsugaparti – meséli Hodozsó Misi, akivel több mint negyven éve ismerjük egymást; tegeződünk.
– Bő 56 éve vagy figaró, előfordult, hogy megbántad, hogy ezt a szakmát választottad?
– Az elején valóban volt egy időszak, amikor kevésbé tetszett, de aztán végül is belerázódtam. A gyakorlati időmet a nagybátyámnál töltöttem ki, illetve a végzést követően még három évig, a katonaságig nála maradtam. 1975-ben bevonultam két évre határőrnek.
Orosházán kezdtem, majd Csornán, az ország másik végén segéd-útlevélkezelőnek képeztek ki. Pest és Kelebia közti szakaszon, nemzetközi gyorsvonatokon útleveleket kezeltem. Ugyanazért a munkáért a hivatásos kollégám hatezer forintot (az inflációkalkulátor szerint ez ma 500 ezer forint lenne), míg én 160 forintot kaptam.
– Megesett, hogy valamivel megkent a drága utas?
– Olykor egy-egy üveg nyugati itallal. Hozzá kell tennem azonban, hogy nagyon elegánsak voltunk: fehér tornádó ingblúzt, zöld jelsíp zsinórral, fehér tányérsapkát, napszemcsit viseltünk.
– Azt hitték, hajóskapitány vagy.
– Azt hitték, hogy dél-amerikai vagyok; valóban, abban szerkóban könnyebben ment a csajozás is. Majd 1977-ben leszereltem, és a Békés Megyei Szolgáltónál KTSZ kötelékébe kerültem. Az első két évemet a vasútállomási fodrászatnál töltöttem. Majd onnan kipateroltak minket és én Jaminába, a Toldi utca és az Orosházi út sarkára kerültem, ahol most a volt padtársam, Rácz Laci, Rece, azaz Mr. Hair dolgozik. És csak 1986-ban helyeztek át a Szabadság téri férfi fodrászatba.
– Ahol még láttad a Lenin szobrot is.
– Bőségesen! Sőt szemben volt a munkásőrség is, ahol naphosszat álltak géppisztollyal a munkásőrök az épület előtt. Egyebek mellett a Szabadság téri üzlet volt a város egyik legrégebbi fodrászata. Ne felejtsük el, 1971-ben ott tettem le a szakmunkásvizsgát.
– Anno olyan munkatársaid voltak, mint a Kálmán, vagy Kurtucz Feri.
– Feri a női fodrászatban dolgozott, de az apukája, Miska bácsi nálunk. Előttem Rácz Laci is ott volt. Jaminából egyébként azért kerültem a Szabadság térre, mert Laci soron kívül beültetett egy vendéget, aki nem volt komcsi, és mindezt látva a komcsi pedig följelentette a szövetkezetnél. Majd az volt a büntetése, hogy ő Jaminába, én meg a Szabadság térre kerültem. Én akkor nagyon nem akartam elmenni Jaminából, de azt mondták, hogy változó munkahelyre vagyunk felvéve. Ez egyáltalán nem kívánságműsor!
Misi munkában – Fotók: Such Tamás / behir.hu
– Akkor mindkettőtöket megbűntettek. Mennyi időbe tellett, mire megszoktad a kvázi belvárost?
– Kellett egy kis idő.
– A fodrászat mellett próbálkoztál más szakmát tanulni?
– Nem. Illetve még sorállományúként elmehettem volna vámosnak.
– De akkor lehet, hogy könnyen rossz társaságba keveredtél volna.
– Pedig alkalmas lettem volna rá.
– A rosszaságra?
– Igen. Mehettem volna Szobra. A leszerelés után hívtak, de mégis visszaléptem.
– Mert eleged volt az egyenruhából.
– Valószínűleg.
– Negyven év után miért kellett eljönnöd a Szabadság térről?
– Mert eladták a helyiséget, ahol hamarosan egy biztosító fog működni.
– Nem könnyezted meg, amikor eljöttél?
– Nem, de rosszul esett.
– Négy évtized alatt egy komoly vendégköröd alakult ki. Ők is jönnek veled a Kinizsi utcai üzletbe?
– Szép lassan. Végül is az a szerencse, hogy nincs messze egymástól a két fodrászat.
– És ami nem semmi, hogy nagyon sok harmincas-negyvenes-ötvenes barátod is van. Köztük konzerválódsz.
– Szeretek a fiatalok között lenni, beszélgetni velük; összességében megpróbálok fiatalos maradni.
A 71 és fél éves ember – Fotó: Such Tamás / behir.hu
– Ha majd nyolcvan leszel, újra felkeresünk.
– Legyen szerencsénk!
***
Misinek van egy 23 éves fia, aki a fővárosban jogász.
