Henger majdnem zenész lett

– Azt hallottam, kézis voltál, és onnan a Henger becenév.

– Fociztam, és a társaim mindig azt mondták, hogy olyan vagyok, mint az úthenger. Egyszer csak az út elkopott, és így maradt a henger. Akkoriban még szerencsére nem voltak kütyük, és egy csomó mindent lehetett csinálni: pingpongozni, pecázni, még zeneiskolába is jártam.

– Milyen hangszeren játszottál?

– Klarinéton.

– A Csörte című darabban gitároztál.

– Gitározni csak később, autodidakta módon tanultam meg; de például még most is klarinétozok a Vidnyánszky-féle Liliomfiban.

– Egy fúvós hangszerhez több óra gyakorlás kell, hogy szépen megszólaljon.

– Gyerekkoromban napi 4-5 órát is gyakoroltam. Minden reggel hatkor felkeltem, és fújtam a mély hangokat, hogy erősödjön az ajkam. Aztán elmentem az iskolába, majd zeneiskolába, ha volt fúvószenekari próba, akkor odamenetem. Nálunk a május 1-je nem létezett fúvószenekar nélkül. Általában a számaikat kisgyerekként otthon mindig eljátszottam: püföltem a puffokat, nagyanyám kötőtűje volt a trombita. Alig vártam már, hogy hatéves legyek, és beiratkozhassak a zeneiskolába. Amúgy 15 éves koromig zeneművészetire készültem.

– Miért nem mentél zenésznek?

– Tőlem független körülmények miatt.

– Hova felvételiztél?

– Tanítóképzőbe.

– Tanítóképzőbe?

– A Szovjetunióban teljesen más volt az oktatási rendszer. Természetesen a tanítóképző fúvószenekarában is játszottam. Közben rájöttem, hogy klarinéttal nem tudom magam kísérni, így elkezdtem gitározni. Majd egy barátom azt ajánlotta, hogy jelentkezzek a kijevi színművészetire, mert a színházban vannak zenés darabok, és ott is lehet énekelni. Az egyetemen 1998-ban végeztem, majd leszerződtem Szabadkára, ahol 7 évet éltem, de 2011-ig még visszajártam játszani.

– 2010 januárjában, az Aska és a Farkas-ban szerepeltél, és eredetileg két hétre jöttél el a Jókaihoz.

– Akkor volt a szerb hónap a színházban. A mesét Hernyák György, a Szabadkai Népszínház direktora rendezte, míg a Jókai színház társulata mellett két vendégművész: Gál Elvira (Aska) és én (a farkas) játszottuk a címszerepeket. Akkor egyébként sokan azt hitték, hogy vajdasági vagyok. Azt követően a Nórában, illetve a Circus Hungaricusban játszottam. Majd Fekete Péter, az előző és Seregi Zoltán, a jelenlegi igazgató megkérdezték, hogy lenne-e kedvem a Színitanházban tanítani? Azóta már negyedik generációt tanítom.

– Sosem hívtak másik színházba?

– Mindenféle smúzolás nélkül mondom, hogy nagyon jól érzem itt magam.

– Hogy veszed a pandémia, kvázi második körét?

– Egy fokkal könnyebb, mint a tavaszi; mert akkor bezártunk, és kész. Most azonban a gyakorlati órákat meg lehet tartani személyesen. Csütörtökön és pénteken pedig online-oktatás zajlik.

– Előfordul, hogy egy visszafogottabb tanítványod harmadik év végére felgyújtja a deszkákat?

– Van ilyen… Többek között sikerélményként könyvelem el, hogy két tanítványomat felvettek a színművészetire. Vagy például az első osztályomba járt Veselényi Orsi, aki már a színházban kolléga, és szintén odajárt Gábor Anita is, aki ugyan nem társulati tag, de többször is játszunk együtt.

– És ha már focival kezdtünk… Ukrajnai magyarként miképp élted meg a közelmúltban, a Fradi-Dinamo Kijev meccseket?

– Nekem teljesen mindegy volt, hogy ki jut tovább, mert mindkét csapatot szeretem. Amikor Kijevben iskolába jártam, nagy rajongója voltam Rebrovnak, aki ma a Fradi edzője.

A Nem élhetek muzsikaszó nélkül (2019.) csillagjaival: Csonka Dórával és Csomós Lajossal; a darabot Henger rendezte – Fotó: behir.hu/Such Tamás