Pusztuló és mind csonkább a Körös-vidék egyik leghatalmasabb famatuzsáleme, a Békéscsaba nagyréti határrészén, az Élővíz-csatorna partján álló Cimbora-fa. „Az idő, e vén sas” legutóbb két éve rúgott egy hatalmasat az öreg fehér nyárfán, leszakítva két fő törzsága közül a csatorna felőlit. Ezzel a momentummal újabb fejezett íródott Békés megye legnagyobb jelfájának haláltusáját jegyző memoár lapjaira.
De mit is jelent a kifejezés, hogy jelfa? A nép ajka azokat az idős, nagytermetű fákat illette emígy régente, amelyek az emberek életéhez, mindennapjaihoz szorosan kötődtek, hozzátartoztak, azaz „jelesek”, nevezetesek voltak. Tájékozódási és útbaigazító helyként szolgáltak, temérdek személyes emlék, egykori történetek sokasága fűződött hozzájuk és a környékbeliek mindenkori fontos találkahelyei voltak.
A Cimbora-fa elnevezés is ez utóbbira utal és ahogyan a Körös-sárréti útikalauz megfogalmazza: „…talán onnan a neve, hogy apáink, nagyapáink, dédapáink is ott cimboráztak már, régi húsvétokon, vagy karácsonyi betlehemezéskor, talán aratás után hazafelé menet…”
A feltételezés alighanem nem járhat messze a valóságtól, hiszen a mellmagasságban mintegy 730 centiméter derékméretű fa roppant termetével egyes becslések szerint 150, de akár 200 éve is dacolhat az idők viharaival.
Szelekovszky László neves Békés megyei természetvédelmi szakember szerint a térség tájkultúrájának ikonikus elemét képző jelfa kora még ennél is több lehet. Úgy véli, csemeteként véletlenül kerülhetett a mesterségesen megásott „csabai csatorna” partjára, ahová azokat a botoló füzeket telepítették, melyek közül sok még ma is vénséges-vénen állít élő emléket a csabai lakosok 1770-es években elvégzett közmunkájának.
Az évek-évtizedek alatt felsarjad nyárfát később nyilván megkímélték, a füzek sorából kitűnő fenséges termetével hamar a nagyréti tanyavilág jeles fájává válhatott, amelyet az arra vetődők szívesen látogattak.
A 20. század második felének túramozgalmai természetjáró körökben is ismertté tették az óriást, ami kétségtelenül hozzásegítette ahhoz, hogy 1985-ben védetté nyilvánítsák.
Az öreg Cimborát számos turisztikai, természetvédelmi jellegű kiadvány vette már számba, sőt két ízben országos tévéműsorban is szerepelt.
Az eredetileg három fő törzságban terebélyesedő fáról a fentebb említett, 1984-ben íródott Körös-sárréti útikalauz már azt jegyzi: a „Körös-csatorna felőli oldalát villám hasította, de terebélyes szép koronáján ez meg sem látszik…”
Az azóta eltel három évtizedben rendkívül sokat romlott a Cimbora-fa állapota. Odvasodásnak indult, hordó vastagságú korhadó oldalágai sorban törtek le és a világ változása miatt sajnos a „cimborák” is elmaradoztak alóla. Az egyre melegedő, mind aszályosabbá váló klímaviszonyok felgyorsították pusztulását, így unokáink unokái már aligha fognak összegyűlni alatta.
2011-ben a Körösök Völgye Natúrpark Egyesület, a Csabai Körtúra elnevezésű tanösvényén információs táblával ellátott pihenőhelyet szentelt a fának, de meghatározó helyi turisztikai aktivitás hiányában jelenleg csendes magányosságban, elvadult környezetben múlnak kései évei.
Legutóbb Szelekovszky László szorgalmazásával tisztult meg a fa közvetlen környezete a bokroktól és a sarjaktól 2013-ban, hogy a még arra járó keveseknek legyen lehetőségük megcsodálniuk a százados nyár tiszteletet parancsoló termetét.
2015-ben aztán újabb nagy csapásként még meglévő két törzsága közül a csatorna felé eső teljes egészében leszakadt, ezzel egykor terebélyes koronája végleg megsemmisült.
Az öreg fa azonban még áll. Megtépázva, de méltósággal. Az arra vetődők még ma is álmélkodva szemlélhetik elképesztő derékvastagságát, gulliveri méretekkel égnek törő egyetlen törzstagját. Aki teheti, látogasson el hozzá és időzzön kicsit alatta a világ dolgain merengve. Esetleg ha gondolja, bízzon még rá egy-két jó szót a vén Cimborára.
