Szokatlan bizsergést éreztem pénteken az Eb-nyitómeccs nézése közben. Bár sem az olasz, sem a török válogatottnak nem tudtam teli szívvel szurkolni, de amikor öt év után ismét megcsapott a derbi szele, éreztem, hogy követnem kell a mérkőzéseket. Sosem voltam nagy focirajongó ellentétben öcsémmel, aki azért ragasztott rám némi tudást az évek alatt, amitől persze nem váltam szakértővé. Ha a kedvenc csapatomról kérdeztek, mindig azt mondtam, hogy a Manchester United az, akiket egy időben következetesen néztem is, aztán valahol a Louis van Gaal-éránál kikoptam.
2016-ban, amikor a portugálok ellen játszottunk, én éppen egy híradó stúdióban ültem Szegeden. A vezérlőből már a felvétel előtt üvöltözést hallottam, a felvétel után pedig gyorsan átrohanam, hogy én is láthassam a csodát, aminek 3-3 lett a vége. Az utcán sétálva felemelő volt látni, ahogy a köztéri kivetítő elől elszivárgó magyarok kivétel nélkül mind a mérkőzést elemezték. A buszmegállóban ismeretlenekkel is vigyorogva bólintottunk össze, és ez a meccs még azt is feledtetni tudta velem, hogy a félhivatalos indulónk – ki tudja, miért – Az éjjel soha nem érhet véget című borzalmas popszemét volt.
Öt évvel később már az otthoni fotelből figyeltem, ahogy a jól ismert piros mezben ismét pályára léptek a mieink. (Ízlelgessük ezt a szót!) Még fontosabb, hogy ismét Portugália ellen szálltunk csatába, akiknél azért nem egy világsztár rúgja a bőrt, az élen Cristiano Ronaldóval. Tudtam, hogy nagy valószínűséggel nem verjük meg őket, még ha esetleg ismét betekerünk néhányat Rui Patrício kapujába, de nem érdekelt. Ahogy a nyitómeccsnél még nem, most már teli szívvel ültem le szurkolni, természetesen a magyaroknak, akik a Puskásban, telt ház előtt álltak ki ezek ellen a klasszisok elen.
Nem értek a focihoz, még csak sportember sem vagyok, de a meccs közben az fogalmazódott meg bennem, hogy most semmi másnak nem kell lennem, csak magyar szurkolónak, és az megy! Nem érdemeltük meg a 3-0-ás végeredményt, de mégis ezt kaptuk. Nem állok be azok sorába, akik így vagy úgy meg akarják magyarázni az első meccsünk eseményeit, de egy dolog megérintett. Ahogy a mérkőzés végén a szurkolók és a játékosok ott álltak egymással szemben és a Himnuszt énekelték, na az felemelő volt. Azt is mondhatnám, hogy katartikus, a szónak a szoros értelmében: katarzis=megtisztulás.
Mert meg kell tisztulnunk! Hogy mitől? Először is meg kell tisztulnunk a 6:3-tól. Ne értsenek félre, természetesen nem feledtetni akarom az Aranycsapat 1953-as bravúrját! De amennyire értékesnek tartjuk ezt a mára már mitikus erejű meccset, annyira nagy terhet is jelent(het). Aztán meg kell tisztulnunk azoknak az évtizedeknek az emlékétől, amikor nemhogy nemzetközi, de hazai szinten sem lehetett érdemleges magyar futballról beszélni. És végül meg kell tisztulnunk az öt évvel ezelőtti 3-3-tól is. Miért? Azért, mert bár lovasnemzet vagyunk, de időnként jó, ha nem csak hátrafelé nyilazunk. Most ugyanis előre kell! Marco Rossi mester és stábja nyilvánvalóan ki fogja értékelni az első mérkőzésünket, de semmiképp sem szabad a múltba révedni.
Többek között ezért kell leváltani és tökéletesen elfelejteni Az éjjelt..., és ezért kell a helyére egy új indulót találni, amit egyébként Petőfi Sándor 173 évvel ezelőtt már megírt Nemzeti dal címen. Mert most is dönthetünk arról, hogy minek nem akarunk a rabjai lenni, így most a régi eredményeknek – akár rosszak, akár jók – ne legyünk rabjai. Szóval, talpra magyar, mert hí a haza!
Hajrá, magyarok!
