Az irodájában beszélgettünk, miközben a fejünk fölött zúgott a fürdő szellőztetője; tegeződtünk.
– Két éve Szegedről igazoltál át.
– Tősgyökeres szegediek vagyunk, de az anyai nagyszüleim Békésszentandrásról és Körösladányból származnak, akik idővel Szegedre költöztek; és a szüleim ott ismerkedtek meg.
– Hogy lett a bátyád vízilabdás?
– Asztmás volt, és a szüleim elvitték az uszodába. Majd az első edzője, Lihotzky Karcsi bácsi – egyébként nekem is ő volt az első trénerem – egyszer csak az úszók medencéjéből átette a pólósokéba.
– Már gyerekkorban látszik a „vázon”, hogy ki, mire van rendeltetve?
– Ez egy komplex dolog. Vannak gyerekek, akiknél korábban látszódik, hogy milyen izomzatuk van, ők korábban is fejlődnek, náluk azonban a korai kiégés veszélye az, amivel számolni kell. Vannak későn érő típusok, bennük meg a motiváltságot kell fenntartani – mert ők az elején kevésbé sikeresek –, hogy amikor elkezdik behozni a lemaradást a fejlettségben, akkor ne legyenek lemaradva. Szóval gyerekkorban minden játékost egyformán kell kezelni.
– A szorgalom talán a tehetségnél is fontosabb.
– Én mindig is a munkában hittem; és ha többet dolgozol, annak előbb-utóbb megvan az eredménye. A tehetség egy idő után kevésnek bizonyulhat, ha nem társul mellé a szorgalom, vagy éppen a fizikai adottság.
– Elképzelhető, hogy egyszer Csabának is lesz olimpikonja?
– Mindig ez a cél. Nyilván az a négy játékos, akik idén eligazoltak, egyrészt nagy űrt hagytak maguk után. Illetve büszkeségei az egyesületnek, mert sikerült olyan fiatalokat kinevelni, akik nagyobb kluboknak kellettek.
– Ez egy utánpótlásbázis.
– Sajnos amíg nincs Csabán olyan felsőoktatás, amely itt tartja a gyerekeket… A tanulás nagyon fontos, ezt a gyerekekbe is sulykoljuk. De ha valaki tudatosan osztja be idejét, a sport és a tanulás megfér egymás mellett. Ezért nem szoktam elfogadni, hogy ha egy gyerek egy héten háromszor a tanulásra hivatkozva nem jön le edzésre.
– Gyerekként mindig megkaptad, hogy „Bezzeg a bátyád!”?
– Ez leginkább kisebb koromban zavart. Amikor már olimpikon volt, a tanárok kipécéztek maguknak. Egyszer rajzórán a tanár háttal állt nekünk, és motyogást hallott. Megfordult, és rám förmedt, hogy „Nem te vagy az olimpikon, mit képzelsz magadról?”. Miközben én akkor már rég külön voltam ültetve, mert nem voltam „kisangyal”. Az angoltanár meg azért csesztetett, mert szerinte festem a hajam, miközben a nap szívta ki, mert állandóan a medencében voltam.
Nekem is az volt a célom, hogy egyszer kijussak az olimpiára. Ám 16 évesen tudatosult bennem, hogy én már soha nem leszek olyan nagy játékos, mint a bátyám. Majd elmondtam Lakó Gábornak, az edzőmnek, hogy követni szeretném a pályán. Ezért a tanulmányaimat eszerint folytattam, Szegeden a Testnevelési Főiskola Rekreáció és Egészségfejlesztő szakán. Itt a tantárgyak nagyon hasonlóak voltak a testnevelőtanár-képzéshez, de nem a gyakorlati szintek könnyebben teljesíthetőek voltak.
– Nekem volt olyan úszóedzőm, aki nem tudott úszni.
– Vannak ilyenek. A vízilabda egy olyan sport, hogy sokáig benne kell lenni, hogy az egész lényeget lásd. A játékvezetőkön látom – szoktam én is bíráskodni, olyakor átállok a sötét oldalra –, hogy életükben nem pólóztak, és csak azt látják, ami könyvben tanultak. Nem tartom szerencsésnek.
– Melyiket szereted jobban?
– Természetesen az edzősködést. Úgy vallom, hogy az ember csak úgy lehet jó edző, ha élből ismeri a folytonosan frissülő szabályzatokat.
– Mióta trénerkedsz?
– 2006-ban, egyetemista koromban átkerültem a vásárhelyi OB I/B-s csapatba, és épp akkoriban került oda a korábbi edzőm is, Lakó Gábor. Majd megkért, hogy segítsek be neki; tulajdonképpen többet tanultam tőle, mint az egyetemen.
– Idén májusban, mielőtt Szilágyi Kristóf távozott a klubtól, elmondta, hogy te vagy az utód, de akkor még nem volt szabad leírni… Majd elmesélte, hogy a bátyádon keresztül ismert meg téged.
– Két éve egy szabadkai tornán futottunk össze, és megkérdezte, hogy van-e kedvem Békéscsabára jönni. Majdan aludtam rá néhány napot…
– Nem bántad meg?
– Nagyon szeretem Szegedet, de ez a nyugodtság, ami itt van Csabán, az mindennél többet számít. Először a párom nem jött velem, és majdnem szét is váltunk, de a távolság megoldotta. Amikor csak tehettem, mentem; amikor csak tehette, jött. Majd megszűnt az állása és végleg jött utánam. Úgy tűnik, így lett megírva a sorsunk.
– Nagy volt nyáron az edzőmozgás, mert Kristóf után Mucsi Zsolti is távozott az egyesülettől. De valaki azt mondta, te biztos, hogy maradsz, mert elkezdtél építkezni. Miképp fogadtad, hogy rád esett a választás?
– Megtisztelő volt, hogy rám gondoltak. Ez egy bizalmi pozíció. Úgy gondolom, hogy az elmúlt két évnyi ténykedésemnek köszönhetően esett rám a választás, és én ezt nagy örömmel vettem. Mindent megteszek, hogy megháláljam bizalmukat.
– Friss vezetőedzői sikerélmény?
– Az országos gyermek csapatunk játékosaival két éve foglalkozok, ők igen szép eredményeket értek el az ősz folyamán. A serdülők és az ifik nehéz helyzetben vannak, mert miután elment, a már említett négy húzójátékos, most a korábban kiegészítők léptek előre a helyükre.
– De ez egyben lehetőség is nekik.
– Nem egyszerű, mert korábban egy olyan csapatban voltak, hogy szinte mindent megnyertek… Egyébként, amikor idekerültem, egyből lejött, hogy úszástudásban messze el vagyunk maradva az országos átlagtól. Azt kell elfogadni, hogy az úszás nem jön csak úgy magától, azt nem lehet megvenni a boltban.
***
Érdekesség, hogy Ádám bátyja, Rajmund szintén a nyáron lett a férfi vízilabda OB I-ben szereplő Kaposvári VK szakmai igazgatója.
-400x225.jpg)
