Csupa jól öltözött, jóltáplált, három-öt-nyolcéveske, mit sem törődve a szülői intelmekkel, vadul kergetőzött, máshol padokon ülve serdülő fiúk és lányok, egymás kezét fogva keresték tekintetükkel párjuk életre szóló szerelem üzenetét.
Milyen kedvesek mindannyian!
Da vajon miféle élet vár rájuk – vágott belém az aggódó gondolat. Lesz-e itt jövőjük? Hírlik, hogy évek óta fogy városunk lakossága, főként a fiatalok elvándorlása okán. Ez a nyomasztó tény a mindenkori városvezetés súlyos, megoldandó gondja, nem egy öreg állatorvosé – tűnődtem magamban, s utamat tovább folytatva szembe találtam magam városunk ominózus főtéri látványosságával, a hosszú esztendők óta magára hagyott, Narancs Klub emblémájú egykori találkozóhely főbejáratával. Nézetem szerint ez a kongó ürességű, elgyomosodott épületszörny városunk virágba borult főterén az ifjúság haza- és otthonérzetének tragikus kihűlését és az ebből eredő ország-elhagyását is szimbolizálja. Üzenete van tehát e létesítménynek, de múltja után is nagyobb megbecsülést érdemelne – merengtem magamban.
Telt-múlt az idő és a megmérettetések és számonkérések napja, az idei év június 9-e vészesen közeledett, s a szégyenfolttal is tenni kellett valamit. Így adódott, hogy az illetékes ügyintéző három takarító munkásra bízván a gazos és madárpiszokkal szennyezett falfelületek letisztítását, visszaállította eredeti állapotába a valamikori kedvelt találkozóhely bejáratát, újabb lehetőséget adva a további elgazosodásnak és madárürüléknek. Az akció tehát a helyzeten mit sem változtatott, s ezt látva jómagam a probléma megoldásának lehetőségét kerestem. Ez az a pont, ahol régi hiányérzetemről és vágyamról szólni szeretnék.
Tudtommal városunk emlősállat szobrot ezideig sehol nem állított, holott lakosaink ősidők óta élik át az állatokkal való együttélés misztikus gyönyörűségét és racionális egymásrautaltságát. Mi lenne – vetem föl – ha a megtisztított falak tetejét fedlapokkal látnánk el, s hogy a látvány ne legyen egyhangú, a fedlapra „Gazdiváró” felirattal egy bronzból készült ülő kutyaszobrot állítanánk? Ahogyan én ismerem a csabai fiatalokat – nagy nálunk a kutyakultusz –, úgy képzelem, hogy a szobor látványa egycsapásra kedvenc fotótémájuk lenne és a sok serdülő, eleven érdeklődésű, rokonszenves fiú és lány mindegyikében – vagy bárkiben – megindító érzést keltene egy gazdája után sóvárgó, kajla fülű, szomorú tekintetű, hűséges állat bronz figurájának látványa.
Ez a szobor nemes üzenetű jelkép, bronzba rejtett hívószó: légy hű városodhoz, társaidhoz, önmagadhoz, elveidhez. Hiszen tudjuk, hogy kedvenc állatunk, mint a feltétel nélküli szeretet és hűség megtestesítője, ha kell, életével is fizet gazdája biztonságáért. Méltó tehát kiemelt figyelmünkre. Ajánlott neve – „Fidi” – a hűség szó latin megfelelőjének „kutyásított” változata lehetne.
S ha már itt tartunk, érdemes más városok emblematikus szobor alkotásairól is szót ejtenünk. Brüsszel legendás pisilős gyerekszobra (Manneken Pis) éppúgy kedvelt fotótéma, mint Róma Trevi szökőkútjának parádés barokk szobrai, még inkább medencéje, melynek alján ott csillognak a szerelmi vágy babonás pénz-obulusai, vagy Párizs lenyűgöző traverz-szobra, az Eiffel torony, melynek említése elénk idézi a nyugati világ kultúrateremtő csoda-metropolisát, stb.
No de, mi kis nép vagyunk, zömmel kis létszámú városokkal. Csaba az otthonunk, s őriznünk kell egyszerű, de kifejező szimbólumainkat, gondozni, ápolni kell hagyományainkat. S ha ezt jól csináljuk, talán a hajdani klub is új élettel telítődne, így a „Gazdiváró”-nak is újra gazdái lehetnének.
Ez az írás elsősorban fiataloknak szóló útravaló, s választ is tőlük vár egy városunkban sok évet megélt öregember. Ha a hűségszobor felállításának vágya mindannyiunkban összecseng, lesz mit megvitatniuk az újdonsült városatyáknak.
Dr. Lévay Sándor, nyugalmazott főállatorvos
