„A kórus egy sivár időszakban szellemi oázist jelentett”
Dr. Lévay Sándor egy saját kezűleg írt levéllel érkezett a szerkesztőségünkbe, amelyben elmondta, hogy a Békéscsabai Liszt Ferenc Kamarakórusnak ma már talán csak ő az egyedüli élő tagja, és szívesen mesélne erről. A következő alkalommal bő húsz percet maradt nálunk, és hihetetlen szellemi frissességgel, páratlan lelkesedéssel vázolta fel a kórusuk működését és életének néhány pillanatát – amiért nagyon hálás vagyok.
– A Liszt Ferenc kórus az ötvenes években, abban a nagyon kellemetlen és sivár időszakban igazi szellemi oázist jelentett, az értelmiségi csoportosulásnak egy nagyon érzékeny közege volt. Az egész úgy indult, hogy több jó hangú ember összejött a városból és a zeneiskolából. Célul tűztük ki, hogy a TIT berkein belül és annak sugallatára értékes kulturális tevékenység részesei legyünk. A repertoárunkon főként igényes, preklasszikus művek szerepeltek. Akik a kórusba jártak, azoknak korábban volt már valamilyen közük a zenéhez, ennek megfelelően igyekeztünk magas színvonalú, autentikus előadásokat produkálni – kezdte dr. Lévay Sándor.
A Békéscsabai Liszt Ferenc Kamarakórus egy fellépésen (fotó dr. Lévay Sándor gyűjteményéből)
Állatorvosként érkezett Békéscsabára
Mint elmondta, 1956 januárjában, fiatal állatorvosként jött Békéscsabára. Negyven évig az Állategészségügyi Intézetben dolgozott, tudományos közegben.
– A kezdeti időszakban intézeti életünk valamennyi szakterületébe betekintést nyertem. Itt kell megjegyeznem, hogy egyetemi éveimben igen bensőséges és tanulságos kapcsolatba kerültem a parazitológia tanszék szakembereivel. Fájó emlékem, hogy a családomat ez idő tájt ért tragikus események – haláleset, egzisztenciális gondok – miatt a tanszék egyetemi tanársegédi meghívásáról és az azzal járó tudományos karrier lehetőségéről le kellett mondanom. Ezután végleg Békéscsabához kötődtem. Jó két évtized múlva a vezetőim egy vírusdiagnosztikai szekció megszervezésével és annak irányításával bíztak meg. Ez az igen komoly és felelősségteljes feladat, a klasszikus időszaka volt a virológiának, amikor az eszköztárunk igen szegényes volt. Viszont sikereket értünk el szövettenyésztési technikában, a vírusok azon való elszaporításában, az izolált vírusokból kialakítottunk egy vírus-szerológiai eljárást, ezen keresztül pedig biztosítani tudtuk az állatállományok vírusmentességét – folytatta lelkesen.
Akkoriban mezőgazdasági nagyüzemek működtek az országban, amelyeket ilyen módon tudtak segíteni, így lassacskán az eszköztárukat is bővíteni tudták. Ő pedig sokat és elmélyülten dolgozott, emellett a zene mindvégig igazi töltődést nyújtott számára
„Telve voltam zenével”
Az állatorvosok általában a nagyon földön járó emberek, ő azonban fiatalon és állatorvosként is valahogy kilógott a sorból.
– Már a középiskolában, Vásárhelyen felfedezték, hogy basszbariton hangom van, gyakran énekeltem szólót. Az egyetemi éveim alatt, Budapesten pedig egészen elmélyültem a zene világában. Az egyik rokonom Czanik Zsófia operaénekes volt, aki nagy, drámai szoprán szerepekben ért el komoly sikereket. Zárójelben jegyzem meg, hogy mivel nem volt mód külföldi fellépésekre, a legragyogóbb énekesek tülekedtek azért, hogy a színpadra kerüljenek az Operaházban – fűzte gondolatait.
Ahogy fogalmazott: ő pazarul ki is használta ezt a csodás lehetőséget, az Opera akkori repertoárját kétszer is végignézte, amiben pedig Czanik Zsófia szerepelt, azt még többször.
– Annak ellenére, hogy nagyon szegény környezetből jöttem, a sors egy rendkívül kegyes gesztussal olyan régiókba emelt engem, ahol boldog voltam, viribeltem, és telve voltam zenével – tette hozzá.
Korábban többször is mondták, hogy a hangjával akár „kenyeret lehetne keresni”, de ő a realitás talaján maradva inkább állatorvos lett.
– A nagybátyám annak idején azt tanácsolta: „voltál már elég sokáig szegény, legyél állatorvos, kapaszkodj meg ebben, mert ő lesz, aki ha rossz világ jön, utoljára hal éhen” – emlékezett.
„A kórusban az egymásra utaltság gyönyörűségét éljük meg”
Visszakanyarodva a Békéscsabai Liszt Ferenc Kamarakórushoz, dr. Lévay Sándor elmesélte, hogy az énekkar az ötvenes években mintegy hét éven át működött sikerrel. Abban az időben külföldre nem engedtek ki senkit, viszont az országon belül több helyen is felléptek.
– Nem volt kellő pénzügyi hátterünk, és az akkori vezetés sem könnyítette meg a dolgunkat, mert úgy gondolta, hogy a kórusunk – bármilyen ártalmatlan – mégiscsak egy értelmiségi kör, kilóg a tömegből. Mégis bevállaltuk, hogy több helyre elmenjünk. A preklasszikusok mellett Bartókot és Kodályt is énekeltünk, az Esti dalt például gyönyörűen szólaltattuk meg. Baukó Mátyás volt a karvezetőnk, a feleségének pedig rendkívül finom, csengő, lírai szoprán adatott – folytatta, hozzátéve, hogy csodálatos emlékeket őriz ebből az időszakból.
Dr. Lévay Sándor: A preklasszikusok mellett Kodályt és Bartókot is énekeltünk
Kiemelte, hogy a kórusban a tagok az egymásra utaltság gyönyörűségét élik meg, egyben hallatlan fegyelmet. A kóruséneklés, amellett, hogy érzelmileg gazdagít, jellemformáló is, éppen ezért szívből ajánlja mindenkinek, akinek van énekhangja.
– Törekvésünk volt továbbá, hogy napjaink zenei világából is merítsünk, megtanultuk például Ribáry Antalnak, egy akkor eléggé népszerű zeneszerzőnek az egyik komplikált szerkezetű kórusművét, amelyet aztán ő maga vezényelt nekünk egy országos kórustalálkozón, a Zeneakadémián – jegyezte meg.
„88 évesen felmerült bennem, hogy francia nyelvből nyelvvizsgát tegyek”
A család, a munka, az éneklés mellett dr. Lévay Sándor a nyelvekkel is szívesen foglalkozott. Az egyetemen oroszul tanult – kötelező volt –, majd az angol szakirodalom okán sokat olvasott angolul, bár leginkább a publikációk megértése miatt. Tanult német nyelvet és persze latint is.
– 80 éves voltam, amikor elkezdtem franciául tanulni, 88 éves koromra fejeztem be azt, amit kitűztem célul. Felmerült bennem, hogy mi lenne, ha elmennék nyelvvizsgára és felméretném a tudásomat? Lebeszéltek róla, pedig meggyőződésem, hogy sikerült volna – mondja mosolyogva, majd hozzáteszi, hogy ezután olaszul kezdett tanulni, de azt húsz lecke után abbahagyta.
„A kilencvenedik születésnapomra megírtam az életrajzi könyvemet”
Dr. Lévay Sándor a nyolcvanas évei vége felé kezdte el az önéletrajzi könyve írását. A fia, dr. Lévay Zsolt – aki Szegeden ügyvéd – azt szerette volna, hogy ez ne csak egy családi emlék legyen, ezért meg is jelentette az önéletrajzot, szép kivitelű könyv formájában.
– Amellett, hogy a fiam nyugodt időskort biztosít számomra, ő gondoskodott a könyv kiadásáról. Becsül engem, néha úgy érzem, hogy talán túlbecsül… Mindenesetre a könyv megjelent, a címe Tépések… a múltból. Emlékfoszlányokat elevenítek fel benne a nagyszüleimről, szüleimről, az életem különböző, meghatározó állomásairól, és benne vannak a csendesült vénkori merengéseim is. Erőteljes vallomásokat gyűjtöttem egy csokorba benne emberségről, történésekről, az évtizedekről, amelyek mindnyájunkban hagytak valamilyen nyomot – emelte ki.
A könyv előszavát a fia írta, ebből még valamire fény derül: „Amikor apám a visszaemlékezéseibe belefogott, féltő nyugtalansággal vettük körül. Ha feltépi gyermekéveinek sebeit, az visszaheged-e? És mégis hogyan, miként? Elkezdte. Az első oldalak láttán döbbenten álltam: majdnem 90 évesen, kézírással, levélpapírra írt… Amikor egy tekintélyesebb mennyiség összegyűlt, anyámnak lediktálta, aki a számítógépükbe begépelte”...
„Ma már érzem az idő múlását, az évek makacsul jönnek”
– Szerencsésnek mondhatom magam, mert jól érzem magam 93 évesen is. Azért ma már érzem az idő múlását, az évek makacsul jönnek. Nincs különösebb problémám, de a fülhallásom nem a régi. Ez azt jelenti, hogy értékes zenei élményekből részben ki vagyok zárva, mert bizonyos hangszercsoportok túldimenzionáltságát hallom, így az élmény borul. De gyönyörködöm a kertben, a világban, az élet szépségeiben, és emlékezem… – mondja búcsúzóul.
